|
|
|
|---|---|
 |
|
| Szemeid beszéljenek... | |||||
| Szívemet miért is úralja szomorúság?
Pedig mennyi öröm van és mennyi vidámság! Lelkemet miért gyötri nyugtalanság? Pedig elérhet? lehetne a boldogság! Szavak,mit nem mondhatunk el senkinek! Érzések,mégis mire használjuk ?ket? Csak gyötör a vágy,mély sebet ejtenek. Hol van az az út,mely a boldogsághoz vezet? Pedig tudod,hogy annyi szép érzés van benned. Hiába tudod,mégsem kell senkinek! De mégis hogy van ez,egyik ember boldog,a másik miért nem? Nem irigykedem,csak fáj nagyon belül ez nekem. Emlékszem,egyszer nagyon boldog volt az életem. Rövid id?re ugyan,de nem cseréltem volna senkivel. Vége lett hamar,mert akkor is csak én szerettem. Az a másik csak játszott az érzéseimmel. Mindig csak csalódni,nem értem,mi a jó ebben? Miért kell másokat becsapni,hová tünt el a becsület? Annyira fájdalmas ez a hatalmas csend. Gyógyítsd meg kérlek a fájó szívemet! Nem kell,hogy szólj,jó ez a csend. Szavak helyett,szemeid beszéljenek! Kérhetsz bármit,én mindent megtennék érted! De karoddal ölelj,érezzem,hogy szeretsz! | |||||
| |||||