|
|
|
|---|---|
 |
|
| Halott hölgy | |||||
| Szép volt, ha szépnek mondható
az Éj, a mély álomba bágyadt, akinek Michelangelo vetett komor kriptában ágyat. Jó volt, ha jó a durva kéz, amely futtában dobja vissza mit ád, míg isten félrenéz, - s ha lelketlen pénz alamizsna. Gondolkozott, ha gondolat pengése dallamos szavaknak, melyek mint surranó patak üres csobogással szaladnak. Imádkozott, ha szép szemek, melyek hol rút férgek kísérnek, hol ég felé tekintenek, neve ima, istendícséret. Mosolygott volna, hogyha zárt kelyh? virág tárulni tudna a szélnek, mely borzongva száll fölébe és otthagyja futva. Sírt volna, ha szívére tett h?vös keze izzóra váltan érezte volna, mint remeg az égi könny a földi sárban. Szeretett volna, ha a g?g, hiába gyújtott gyertyaképpen fekete koporsó el?tt nem virraszt magtalan szívében. Meghalt, - s nem élt ostoba. Csak úgy tett, mintha élne. Gyönge kezéb?l most kihullt a könyve, amit nem olvasott soha. | |||||
| |||||