|
|
|
|---|---|
 |
|
| Fehérnem? a kötélen | |||||
| Tavasz. Tizenötéves vagyok.
Kamasz. Versfaragó. Szokolnyikiba indulok, záporvert utakon csavarogni versfüzetemmel. A házkapuban megállok. Mélységes kútfenék az udvar. Felnézek a magasba: a k?tenger lékében, odafenn, csillan a feneketlen ég habzó vize. De mást is látok. Minden ablakban lábak, n?i lábak. Nyújtózkodik. Tavaszi ablakmosók. Jókedv? ablaksúrolók. Mint ókori szüreti szaturnálián: vállig-csupasz karok. Felt?zött haj-kígyók. Felcsippentett ruhák. Könyökök, térdek villogása! A görbe vonal titkain t?n?döm. Ó, n?i testek görbületei! Mért szárad ki t?lük a torkom?... Az udvaron lesütött szemmel vágok át: keresztül-kasul kötél és kötés- n?i fehérnem?t röpködtet rajtuk a szél. Az intim dolgok roppant tárlata ez. A rejtett titkok múzeuma. A n?iség profán kiállítása. Két szín ül itt diadalt: a halványkék meg a rózsaszín?. Szemérmetlen tivornyáján a test, mint zászlót, tépte ki ezt a két színt a naívság kezéb?l. Megpróbálok az utcára kitörni Félresiklom egy roppant ing el?l. Átsurranok egy hálóing alatt. Kibukkanok, de úgy, hogy egy vizes selyemharisnya arcomra tapad. Felnézek, messze fenn a lékben, mint víz, csillan a feneketlen ég. Nagyot sóhajtok, könny? szívvel. De ott meg... ott egy felh? ring, oly gömböly?-síma akár egy asszony... | |||||
| |||||