|
|
|
|---|---|
 |
|
| Fillishez | |||||
| A semmiség örök tavába
Ifjúkorod javát hiába, Szép húgom! óh ne hánd; Úgy éld virágit a tavasznak, Hogy majd ha mellyeden megasznak, Elveszteket ne bánd. Ne higyj a nyájasan mosolygó, A gráciák kertébe bolygó Lepkéknek, óh ne higyj! Ezek csak új rózsákra futnak És hirtelen vénségre jutnak; Ne hidd, nem tart ez így. Én is neveltem egy virágot, Kit lopva egy hernyócska rágott, Emésztvén édesen; De végre lepke vált bel?le, S újabb virág után el?le Elt?nt negédesen. Óh, mennyi bút láttam miatta! Már lelkem elcsüggedt alatta, A szívem öszvetört; Kedvet haszontalan kerestem Másutt, mihelyt attól elestem, Ki édesen gyötört. A szép napok hosszak valának, Az éjszakák nem nyugtatának, Hogy ? máshoz hajolt, Szétnéztem és sehol se láttam Azt, akit oly híven imádtam: S egész f?ld puszta volt. Most is, ha foly könnyhullatásom, Csupán ez egy vígasztalásom: Hogy ? a hitszeg?! A tiszta szívet megvetette, Ki ?tet oly forrón szerette, S reám méltatlan ?. | |||||
| |||||