|
|
|
|---|---|
 |
|
| Az ajtó | |||||
| Az ajtóhoz menni nehéz,
oly sz?kre van vájva a falba, hol a magányt visszhangzó látomás erdei vadvirág illatát hozza. Értem még, amit megértettem. Gyötr?dik néha a lelkem, néha jó és csupa elevenség és érzi a földet. De látom az ajtót, s kell az erd? s a falat ismerem rég, ha tudnék odamennék lábbal és kézzel és ésszel. Hölgyem, e csapongásért ne szám?zz. Tétova vallomások mocsara a lényem. Követlek, Hölgyem. Elsétáltam magamtól, ki a szobából, megleltem a kertet, ismertem benne a n?t, együtt lefekszünk. Holt éj emlékszik. Változunk decemberben: nem sokasodva, szétszórtan kúsztunk ki gyerekkorunkból, megcsonkítás rítusa. Pompás varázslat egy anya, benne másfajta rögzítettség, ismételt forma, falmegújítás, a parancsnoklás terhe. Visszhangzik a szobában a kert. A falon függ mint tükör, mely mögötted az ablakra néz s visszaveri az árnyakat. Most szabad? Legörnyedhetek a megújítás nevetséges pózába, amelyhez erényb?l ragaszkodom? Számodra semmi sem alkalmatlan. Belül is nagyszer? volnál, nagyszer?, gyönyör?. Jöjj felém a faltól, hogy veled lehessek. Ezt sikoltottam neked neked, ki szélként hallasz, s a változások sokasodnak változatlan, a lélek változásai. Az ajtóhoz rohantam, megálltam, mint egy óra. Botladozva bokáztam vissza, leültem keservesen a padlóra a falnál. Hol voltál. Mily képtelen, mily galád Mi mást tehetnék, felkelek. Térdem sas volt, berozsdásodott, úgy imádtalak. Mert ez énekel, az megírja a tavaszi ódát, amaz sétál. A Hölgy folyvást a szomszéd városba költözik, s te utána támolyogsz. A falbeli ajtó a kertbe visz, hol hosszú viktoriánus ruhákban ülnek a napon a Gráciák, akikr?l nagyanyám beszélt. Arcukon a történelem dalol. Fiatalok és elérhet?k s te is követed ?ket Isten és igazság szolgálatában. De a Hölgy meghatározhatatlan, ? lesz a napfényes kertbe nyíló ajtó a falban. Megindulok beszélve örökkön. Sosem érek oda. Ó, Hölgyem, emlékezz rám, szolgálatodban, akárcsak régen, vénülök, de nem okoskodom. Hogy halhatnék meg egyedül. Hol leszek akkor ha most egyedül, mily nyöszörög oly szánalmasan e szobában, hol várok egyedül? A kertbe akarok menni. Romantikus akarok lenni. Eladom magam a pokolban, a mennybe is eljutok. Lelkemmel látom ajtóm, látom a napfényt el?ttem a padlón int nekem, amint a Hölgy szoknyája meglibben mögötte. | |||||
| |||||