|
|
|
|---|---|
 |
|
| Hatvanhetedik szonett | |||||
| Mint harcos hangyák, nyüzsögve, rabbá válva,
mást sebezve adtad magad nekem harmatpuhán, beléd szíva hevem; hátamon érckarod cirógatása, hullámzó combjaid vad kulcsolása; fehér fogad zihál, arcod fölfénylik, el- sötétül, mikor létünket iker- görcsben eggyéfacsarjuk - kék taraj spirála... Csönd... újra ringó borostyán. Utána új csók. Szemed viaszfény óceána: beléfúltam. Tükre csillan, s a mélyben vad fény lobog (hetekig t?led-magányban. Hagy el örökre!) lövell. Sohse látva: sugár lelked pirkad pitymallatfényben. | |||||
| |||||