|
|
|
|---|---|
 |
|
| Rebecca Wasson | |||||
| Tavasz és nyár, ?sz és tél és tavasz
úszik egymás után, úszik az ablakom el?tt! Éveken át feküdtem és néztem, ahogy elúsznak és számoltam az éveket, a szívem néha összecsomózta a rettegés, hogy örökké fogok élni! egyszer csak százéves lettem és még mindig feküdtem az óra- ketyegésében, a tehénb?gésben, a szállongó leveleken átcsapó seregély sikolyában, nap nap után, magányosan, öregségbe beleszürkült menyem házába csukva- és éjszakánként, de nappal is, mikor az ablakon kinéztem, a gondolatom mintha visszafele nyargalna a határtalan id?ben Észak-Karolinába, a lánykoromba, és Johnhoz, a kedves Johnhoz, aki elment a britekkel háborúzni, és mennyi gyerek és halál és szenvedés, úgy elnyúltak az évek, mint az illinoisi préri amin óriások t?nnek át, száguldó lovasokként, Washington, Jefferson, Jackson, Webster, Clay! Szép, fiatal Köztársaság, amiért John meg én minden er?nk és szerelmünk odaadtuk! Ó, kedves John! Nézd, mikor évekig nyomtam az ágyat, magamtehetetlen, és csak azon imádkoztam, hogy eljöjj, hol késlekedtél? hiszen tudod, hogy úgy, azzal az elragadott sírással, ami Ó-Virginiában is elfogott, mikor rám találtál a háború után, úgy sírtam, mikor az ágyamnál megláttalak, és a mélyreszállt nyugati napfényt apróra gyöngítette arcod lámpavilága! | |||||
| |||||