|
|
|
|---|---|
 |
|
| Még egyszer Lillához | |||||
| Én szenvedek, s pedig miattad,
Miolta szívem elragadtad, Édes kegyetlenem! El-elhalok, mihelyt te jutsz eszembe, S így kell talán e gyötrelembe Örökre sínlenem. Érted borong éltem tavassza. Mert nincs nap, amely elfogyassza A rám vonúlt ködöt. Sír tisztel?d, ha kél, ha fekszik, Miolta azzal nem dicsekszik, Kiben gyönyörködött. Sír tisztel?d, kétségbe esvén, Miolta, t?led távol esvén, Reményje füstbe szállt; Holt álom ?l zsibbadt ölében, S gyakran ijeszt? képzetében Lilit, Lilit kiált. E szóra karjaim kinyúlnak, De csak sovány homályba húllnak Nincs Lilla, nincs öröm! Már nyugtom éjjel sem találom, Mert ott is ébren tart az álom, S fejem Lilin töröm. - Óh, mely keserves annak élni, Kinek tovább nincs mit remélni, És mégis élni kell! Él az, de nincsen benne lélek. Az én tüd?m is, bátor élek, Lelketlen?l lehell. És tán te, szép szememvilága! Úgy élsz, hogy életed virága Virít, míg én halok. Adná az ég! Azon ör?lnék. Könnyemnek azzal eltör?lnék Felét az angyalok. De tán, Lilim! te is kesergesz? Rab gerlicém, saskézbe hergesz S kéred segédemet? Hiába már, kincsem, hiába! Csak a halál jégsátorába Ölelsz meg engemet. | |||||
| |||||