|
|
|
|---|---|
 |
|
| Magány | |||||
| Az emberek beszélnek fájdalomról,
Rakásra hordva sok bút, bánatot; És mondja mindenik a magáéról, Hogy már a földön az a legnagyobb. Hallgatva némán ennyi bút, keservet, A magamét én el nem mondhatom. Keresem a magányt, a véghetetlent, Csak ottan önthetem ki bánatom. Hol legsür?bb az erd?, legsötétebb, S a szél elalszik a falevelen, Mintha megállna percre id?, élet, - Leborulok sohajtva: "istenem, Hát e világon semmi sem tökélyes! Nincs alkotásod kifogástalan. Ha fogyatékos minden, ami véges, Teljes talán, ami határtalan? Te, aki ülsz ott arany fellegtrónon, Teremt, változtat, öl vezényszavad; Míg lényeid itt hánykolódnak gyarlón, Elégedett volnál te egymagad?" És láthatatlan elborul az égbolt. Valami árny vonul el odafönt. A mozdulatlan leveg? meredt, holt. Mintha befagyna, dermeszt? a csönd. És mintha megszólamlanék az isten, És hallanék fohászt, mélyet, nagyot: "Hozzám hasonló e világon nincsen; Mindig magamban, egyedül vagyok!" | |||||
| |||||