|
|
|
|---|---|
 |
|
| Gina emléke | |||||
| Gina emléke
I Szeretsz-e te, vagy szeretél-e már - S ha nem - szeretsz-e valaha? Forró-é a nap keble, vagy csupán Visszaver?d? sugara? Lehet-e az, hogy csak egyet szeress Te, kit egész világ szeret? Talán - talán - hisz csak az bizonyos: Szeretni nem fogsz engemet. Méltatlanabbat fogsz szeretni majd, Mint ez történik rendesen; Ez átok az, mi végett soha nincs Egész mennyország idelenn... Ha engemet szeretnél! - oh hisz úgy Kijátszanád a végzetet: Az örökkévaló is irigyel Ilyen mulandó örömet!... (1856) II Szeretsz-e te, vagy szeretél-e már - S ha nem - szeretsz-e valaha? Oly pazar a fény arcodon! - s nekem Valami súgja: nem, soha! Sötét, de édes a tapasztalás, Mely vigasztalja vágyamat! Te senkit sem szeretsz - oh mert hiszen Hideg a szív a fény alatt... (1856) III Elfogy a nap, az én napom... Közeleg a sötét óra... Oh, ne kérdezz, mi bajom van? Oh, ne nézz most homlokomra! Szép vagy és hatalmas - hányszor Mondtalak mindenhatónak! Üres bók, édes hazugság... Menj, kerülj, hogy el ne hervadj... Ne tudd, hogy ez óra ellen Tehetlen minden bübájod; Hogy van, ami nagyobb annál: A lelkemen fekv? átok... Ne kutass, ne nézz lelkembe... Isten ?rizzen meg attól: Légy kacér, víg, csapodár, csak Óvd magad a gondolattól! Nézd a jégfelh?t az égen: Észrevétlen hideg árnya Halványan száll a gyanutlan Örömben ég? virágra; Keble áthül, megrázkódik... Alig sejti, hogy mi érte; Ragyog a nap, ragyoghat már! A virágnak vége... vége... Őrizkedj a gondolattól! Ne nézz most lelkem mélyére; Ha forrong, ha zúg a t?zhegy, Vigyázz, hogy ne menj szélére... Ne fürkészd baját, epéjét. Kétségbeejt a sötétség - Rémeit?l meg?rülsz, vagy El?bb megfojt a nehéz lég. Álmodozzál, ábrándozzál, Szemlél?djél, csak ne kérdezz; Alkoss magad új világot, Csak ne kérdd: hogy mind miért ez? Hull a levél, hull a csillag, Még se fogy el, tele föld, ég; Mi közöd van hozzá, féreg! Hogy mi végre teremtették? Ne játsszál a gondolattal! Ha bejársz e rengetegbe, Benn egy kérd? szörnyeteg van; Ne kerülj - vigyázz - elejbe. Meg nem fejti soha senki, Amit e szörny kérdez t?led, Bár izenkint, apródonkint Szíja el fájó vel?det. Isten veled, szép sudárfák Andalító suhogása! Árnyatokban volt szivemnek Annyi édes álmodása! Árnyatok sötétül egyre, Közeleg az éj immáron! Kiszenvedve, tévedésben Fáradottan itt bevárom. Adtál mézet, virágot is; Megátkozzalak-e téged, Hogy te sem adsz ingyen semmit; Erny?d ára: kígyó, méreg... - Légy hiú, én gyöngyvirágom, Légy hamis, begyes, rátartó: Nyujtsd magasra fejecskédet, Szökdelj, mint egy kis pillangó; És ne kérdezz, mit morogtam; Badar beszéd... kacagj, kérlek... - Ah! ha birhatnám kis üres Boldogságos fejecskédet! (1856) IV Ver az Isten engem Mind a két kezével, Tüzes ostorával, Tüzes szerelemmel. El nem gondolhatom, Mivel érdemeltem; Csak szenvedtem eddig Ebben az életben. Szerelem: mennyország; Legalább ugy mondják. Én csak azt tudom, hogy Nekem mártiromság. Két szép szemefénye A csalóka méreg: Olyan er?s, mégis Olyan soká éget. Akárhogyan éget El-elnézegetem: Hogyan lehet oly szép s Mégis oly kegyetlen? Én uram teremt?m Ijesztenél rája; Tedd szivére szívem Csak egy minutára: Tudom, úgy hozzá ég Egyszerre az övé: Magad se veszed le Soha onnan többé! (1856) V Tied a dics?ség, hatalom; Csak mulass emészt? kinomon. Kegyetlen fény ragyog szemedben. Halálra itélt rab - szerelmem. Rab vagyok én, rab, de olyan rab, Aki zsarnokánál szabadabb. Enyim az igazság s szenvedés, Tied az önkény s a büntetés. Szenvedek, de nékem nyugtot ad Vigasztaló csöndes öntudat. Téged fogva tart a nagy világ - Enyim az örökkévalóság. Összetépted az én szívemet, A magadét el nem tépheted. Megmarad az igaz bírónak, Szerelmemért bosszuállónak! (1856) VI De azért ne hidd, hogy nyugtot ad - Oh, nagyon is fáj a gondolat, Hogy te magad, édes kedvesem, Hogy te sem lész boldog sohasem. Nem tudom én, hogy mit gondoljak? Örömest látnálak boldognak. Fájna a szivem úgy is; de talán Csak a magam baját siratnám. Alig merem én azt mondani, Azzal ijeszt, üldöz valami: Boldog lesz majd egykor kebleden Más valaki - csak te magad nem. Legyen átkozott e sejtelem! Mint a szív az, melyben megterem. Szívnek, melyet bánt e gondolat, Maga a halál csak nyugtot ad!... (1856) VII Oh ha bájaidat szereted, Szeress, kérlek, akkor engemet. Mert hiszen legszebb vagy lelkemben, Mint a nap a kristálytengerben. Napvilágom, kelj föl énfölém! Nézd magad lelkem t?körén. Mint a nap a miljom habokban, Képed ragyog minden dalomban. - Vagy igen - csak menj az utcára, Ismerj rá e hitvány világra; És azután vesd meg a sarat, Mely nem fogja föl a sugarat! (1856) VIII "Légy vidám, kétségbeesve; Maradj büszke, megalázva. Légy hideg, ha lánggal éget Átkos szenvedélyed láza." "Meg se rezzenj, ha vel?dbe A féltés villámai ütnek. Maradj józan, mikor ég-föld Táncol és forog körülted." "Fojtogasd el minden üdvöd, S ha tudod, felejtsd el ?ket, Mikor éjjel siránkozva Szellemeik hozzád j?nek." "És örökké sírod ássad S mégse halj meg!" Én gyötrelmem, Mert ohajtlak, mert szeretlek, Ezzel átkoztál meg engem?... (1856) IX Mivel engem megátkoztál, Viszont én megáldlak téged. (Csak elmondom, hogy mi sors ér Vágyaid ha mind beteltek). "Érjen annyi jó szerencse, Hogy ne tudj örülni rajta. Környékezzen oly magas fény, Hogy szégyeld magad miatta." "Majd ha szíved lángért lángol, Hideg kígyó érintsen meg. Ne gyötörjön féltés másért, Féltsd magadat, gyúlt szívedet." "Láss körülted boldogságot, S érezz gúnyt magadra benne. Keress a multban vigaszt és Ne találj emlékezetre." "Ohajts örök életet, ha Majd jöv?det halva látod"... - Oh, szeress! és átveszem mind, Ami ez áldásban átok!... (1856) X Szegény öreg koldus... Csak az inség tartja. Könyörül? világ, Könyörülj meg rajta! Valakinek csendül A lélekharangja. Könyörül? Isten, Könyörülj meg rajta. Az én szép szeret?m Kiadott énrajtam. Könyörül? halál, Könyörülj meg rajtam! (1856) XI Legyek lealázva a porba, Ottan elgyötörve, tiporva. Akkor sem tiéd a gy?zelem; Büszkén emelem föl még fejem. Élj örömben, én meg bánatban; Kedvnek, búnak egyszer vége van. Azt tanítják mind a vértanúk: Halhatatlan az, ki halni tud! (1856) XII Szól a zene, olyan szépen szól, Csodálatos búból-bánatból. Oly szomorú, mint az ?szi szél. Fogy a sugár, hull a falevél. Honnan e bús hangok, mely tájról? Messze, nagyon messze világból? Fekete és gyászos üzenet, Vége immár, vége mindennek! Nem is szomorú már, de szilaj; Nem is sohajtás, de kínos jaj; Szivem tépik, fejem ingatják, Mint a szél a fának sudarát. Ide hamar azt a poharat! Egyre vadabb, egyre szilajabb... Majd sikoltva fölkacag, nevet - Egybe szétveti a fejemet. Most megint oly csöndes-búsan szól, Mintha j?ne mélyb?l, föld alól. Oh, de mért is marad életbe Aki egyszer el van temetve!... (1856) XIII Egyszer megölelni, Egyszer megcsókolni, Örökké ölelni, Örökké csókolni! Mit nekem e rövid Elmulandó élet? Örökkévalóság! Amit t?led kérek. Kedvesem, szerelmem Az élet mulandó - Játsszuk ki a halált, Az örökkévaló. Ölelj meg, csókolj meg, S élek beléd halva - Örökké ölelve, Örökké csókolva! (1856) XIV Szerelem, szerelem... Édes öl? méreg; Mulandó istenség, Halhatatlan féreg... Ég vigasztalása: Gyönyör? szivárvány; Teremt? láng hídja, Rajt a földre szállván... Balzsama a sírnak, Mely az enyészettel Egy perc üdve alatt Mindent kiengesztel - Áldott az a szál is, Melyet emléked sz?, Sírba koporsónkat Szeliden ereszt?. Szerelem - örök nap, Öröme mindennek - Egyedül szivemben Ostora istennek!... (1856) XV Mint az erd? napsugártól, Én szemedt?l meggyuladtam; És elégek, mint az erd?, Melynek lángja olthatatlan. Láttatok már erd?t égni? Oh ez igen ritka látvány. Szikrafényes füstje fölszáll, Magasan, mint a szivárvány; És a fojtó füstborúban Ezer a sikoltás, a jaj. Fészke fölött vijjog, rí a Kétségbeesett madárraj. Oda minden, oda minden! Annyi boldogság reménye. Maga a nap sirathatná, Mennyi kárt tesz örök fénye... Ahol egykor a vidámság Édes epret szedett volna, Kérlelhetlen mérg? t?zláng Legel a gyepen ropogva... Erd?, erd?! nem marad-e Égett fádnak egy zöld ága, Hol egy madár eldalolja: Átkozott a nap sugára! Átkozott a romboló láng, Mely nem úgy hervaszt el kéjben, Együtt élve, ott elhalva Virágaid mézkelyhében. S minden önz? és hiú fény, Mely nem érez, mégis éget, Nem érez, hogy ragyoghasson; Legyen átkozott tevéled! Erd?, erd?! fiatal, szép Ég? erd?, hamvadozó! Hozzád én szivem, szerelmem Be hasonló, be hasonló!... (1856) XVI Oh, hagyj békét a húroknak! Ne is érintsd ujjaiddal. Ha vel?met meggyujtottad, Ne éleszd a szélviharral. A te zenéd épen átkos, Legalább nekem magamnak. Tán a húrok ujjad alatt Elváltoznak, elkárhoznak... Mikor a te zenéd hallom, Vel?m ég, de szivem megfagy; És egy gondolat rohan meg, Mit?l úgy fáj a szegény agy. Mert ki-utat, szót nem lel rá, Csak úgy zsong, mint a szélhárfa. És talán jobb! - sejtem, e szó Vég gyászt hozna a világra. Mintha a vén id? mélyen Azt sóhajtaná el benne: Elég volt már! és azután Többé a nap föl nem kelne!... (1856) XVII Ha szerelem nincs szivedben, - Én a mennyr?l már lemondtam; De a föld sem ad nyugalmat, Jobb nekem már a pokolban. Oh, gyülölj, utálj meg engem, Tiporj édes lábaiddal; Szörnyeteg az én szerelmem, Mennykövezd le vad haraggal. Diadalban kacagjon föl Rá a világ, - mit én bánom! Kivüled nem látok, hallok Semmit, semmit a világon. Szent György! irtsd ki ezt a sátánt, Mely szivem lángjából támadt! Ne teremjen tüzes ostort Ennek a jámbor világnak. Nem való az én szerelmem Sem az égbe, sem a földre; Nincsen az teremtve csöndes, Olvadó szelíd gyönyörre. Pallos és t?zláng kell annak, Egyik átkos vérét ontja, Mig a másik szünet nélkül Megemészti sustorogva. Gy?lölj hát - oh, csak ne hagyj el! Szemedben a pallos és t?z, Öld vele kínért sovárgó Szívemet, és csak gyötörj, ?zz - Ne hagyj itt a földi kínnak, A közönynek, amely nékem Utálatosb, mint minden kín Lenn a pokol fenekében. S majd ha a kínzást eluntad, Gyuladjon el szép szemedben Az isten gyilkos haragja - Mert csak te ölhetsz meg engem! (1856) XVIII Mikor éj van, sötét, néma - Oh, gonosz, oh, szörny? átok! - Senki sem lát, senki sem hall, Csak én hallok, csak én látok! Ami van, azt látom, hallom, De nem az fáj, nem az gyilkol. Ami nincs, az kisért engem, Amit izzó vel?m gondol. A pillangó szárnya rezdül, A virág kelyhében alva. Azt gondolom, ? sohajtott, Gyönyörökben haldokolva... És fölöttem a sötét ég Ketté hasad, nagyot csattan. Üt a villám egyre-másra Vétkes, átkos gondolatban. Megnyílik a föld alattam. A pokol rám ölti nyelvét, Azt a lángot, mit?l úgy ég Lélek és test - de el nem ég. Leggonoszabb, legfeketébb Ördögei a pokolnak, Kínaimhoz vad zenéül, Szintúgy harsog, úgy kacagnak... Hívok istent, hívok embert, De nem segít rajtam semmi. Egy szelíd hang szól a mennyb?l: Higyj! - de én nem tudok hinni... - Oh, mért nem mered meg a föld, S rajta minden úgy, amint van, Pillangó, virág maradna Mindörökre mozdulatlan!... (1856) XIX Nem viszem bánatom Meghalni közétek, Nem hagyom - isten ments -, Hogy eltemessétek. Élni fog bánatom, Mint nehéz nagy átok; Látni, mint a rémet, S hallani fogjátok. Ahol még embernyom A füvet nem érte, Elviszem meghalni Erd? közepére. Ott a szél, a madár Dalod eltanulja - Szivemnek nem ismert Halhatatlan búja! (1856) XX Csak ostorozz, csak büntess engem Oh, én öldökl? angyalom; Villogjon a gyilok szemedben - Sok, sok az én b?nöm nagyon. Az ég adott látást szememnek, És én vak voltam - bárgyu vak; Én hittem azt, hogy szép szemednek Sugárai h?k, igazak. Hamis bálványt imádtam. Hittem, Hogy szemed fénye a napé; Oh, éget?, vakító szégyen! Hisz az csupán csak - aranyé... És én okoztam csak neked bút: Szerettelek nagyon - pedig Szivednek, mely szeretni nem tud, Fájhat nagyon, ha szeretik... Csak ostorozz, csak büntess engem, Oh, én öldökl? angyalom; Villogjon a gyilok szemedben - Sok, sok az én b?nöm nagyon... (1856) XXI Ha istenben hinni tudnál, Mondanám, hogy isten áldjon; De az úgysem hallgat már rám, Mert te vagy az én bálványom. Mit kivánjak én neked jót? - Hogy beteljék legf?bb vágyod? Isten ?rizz! - Én tudom, hogy Az a legsötétebb átok. Oh, pedig áldásom fogna. Érezem, hogy fogna rajtad. Minden isten meghallgatja Áldását a haldoklónak. Megbocsátnám, hogy hideg vagy, Míg szivem érted elvérez; De hiába áldanálak: Hogy azt érezd, amit érez. Mégis, ha áldásom nem kell, Vedd bucsúmat, vég bucsúmat; Azután menj, rátapodva A vérre, mit szivem hullat. Majd ha egykor körülötted Rád nevet és gúnyol a fény, Fagyosan, mint most te engem: Akkor jussak eszedbe én. Ha gyémántod mind elszórtad, S megátkoztad mindazokkal, Kik hazudták, hogy szeretnek, Istenkáromló ajakkal; Ha majd egykor egy igazán H?n szeret? szívre vágyol, S keresed, de nem mutatja Sem a közel, sem a távol: Akkor emlékezz rám! s j?jj el Ahová engem temettek, S hallgasd ott, mit suttog a f?: Szerettelek, szerettelek. (1856) XXII Én teremt?m - milyen álom! A felh?kben trombita szólt - Gábor angyal trombitája - S kétfelé hasadt az égbolt. A mennyei sereg élén Eljött a mindenség atyja, A halottak föltámadtak: Állott az itélet napja. Az isten elválasztotta A jókat a gonoszoktól: Balra az elkárhozottak És a jók ott álltak jobbról. Mind el voltak már itélve. Én maradtam utoljára: Panaszteli szemmel néztem A jó isten szent arcára. Rám tekint a mindenható: Én nyugodtan, búsan állok; Térdre hullván, esdve mondom: "Igazságot, igazságot! Én szerettem, úgy szerettem, Amiként te parancsoltad; Szeretve volt minden féreg - Engemet lábbal tapodtak!" S oh, csodák csodája! - csak néz, Csak néz a jóságos isten: Iszonyú vád lehetett az, Amit látott szemeimben. Én úgy vettem észre, mintha Szánakozott volna rajtam, S megdöbbenve mondta volna: "Nem, nem, én ezt nem akartam! Itt csak annyit kell szenvedni, Amennyit a menyország ér: A te fájdalmad nagyobb volt - A menny neked nem elég bér. Legjobb fiam, szegény fiam! Maradj még te itt e földön; Élj, szeress, és szerettessél, Uralkodjál hegyen-völgyön!" És azután kedvesemet, Ki már az angyalkarban volt, Karjaimba vezette, és Hogy szeressen, ráparancsolt. Az én szép kis vadgalambom Még akkor is durcás képpel Nézett föl a jó istenre - S arra kérte, hogy: menjen el! De aztán, hogy mind elmentek, Ki pokolba, ki a mennybe - S e világon magunk voltunk: Ide simult az ölembe. S együtt éltünk, éldegéltünk, Csupa csókkal, öleléssel - Galambom még Évánál is Hamisabb lett egy kevéssel. Én minden órában egyszer Meghaltam, meg fölébredtem; A halált az ébredésnél Mondhatom, hogy jobb szerettem. - Amíg végre a jó isten Megsokalta boldogságom; S magához vett mindkett?nket - Én teremt?m, milyen álom! (1857) XXIII Én nem tudom, mi lep meg néha: A nap az égen úgy ragyog, Mintha különös kedve volna... És én oly szomorú vagyok. Oh, pedig énnekem ilyenkor Oly szépnek látszik a világ! Az élet egy lánc, melynek minden Szeme új üdvösséget ád. S mégis... szeretnék leborulni, Hogy meg ne látna senkisem; Szeretnék sírni mint a zápor, Oly nagyon, oly keservesen. De a falak visszhangozhatnák, Szél elvihetné sohajom - S ha tán nem volna szégyen a könny, Szégyen, gyalázat a bajom. Megátkozottabbnak Kainnál Az ember arca rém nekem. Gúnyos szemfényök a lángostor, Mely ?z-hajt hegyen-völgyeken. A földet ásom körmeimmel, Hogy belé rejtsem arcomat; A föld alá hiába búvok, A sírok férge is kacag. Nincs hely az égben, nincs a földön, Hol én kisírhatnám magam: Tengerfenéken, leveg?ben A szerelemnek hangja van. Isten jósága, nagy kegyelme Megtölte minden kis zugot: A temet?füvek tövébe Boldog fénybogárkát dugott. Bujdosván kerestem szünetlen, De nem találom a helyet, Ahol ne volna semmi, semmi, Hogy kinevessen engemet: Mert szerettem, nagyon szerettem S kétségbeestem én azért, Kiért ha meghalok bár, engem Soha nem ismer meg, nem ért!... (1857) XXIV Emlékezem rá, hogy egyszer Nagyon soká néztem én rád, S te is soká néztél énrám - Hanem csak ujjaidon át. Mintha csak ma történt volna, Olyan tisztán, h?n emlékszem; És úgy rémlik mégis, mintha Rég lett volna, nagyon régen... Mintha kérdeztelek volna, Hogy szeretsz-e hát valóban? De már nem t'om bizonyosan, Mondtam-e, vagy csak gondoltam? És te mintha önfeledve Hogy szeretsz, azt mondtad volna... De talán csak visszhangom volt - Olyan halkan volt az mondva... Azután meg hogy mi történt, Azt tudom csak: nagy mámortul Égre, földre tekintgettem, Azt gondolva, hogy fölfordul - De te mindezt elfeledted, Nem is kérdem, hogy mi volt az? Az igaz, hogy rég volt, nagyon Régen... talán nem is igaz... (1857) XXV Szeretlek, mert oly szép szemed van, Hogy nappal van, hol az ragyog; Még a lelkemben sincsen éjjel, Pedig én oly sötét vagyok! Szeretlek, mert fölfoghatlan vagy, B?vös-bájos fátyol föd el; Szeretlek, mert olyan titok vagy, Amiben mégis hinni kell. Szeretlek, mert bár el nem érlek, Tégedet látlak mindenütt: F?ben, virágban, a harmatban, Amelyre isten napja süt. Mert te vagy az úr, te a minden Minek nevét nem nevezi, Kit nem ismer, csak sejt a lelkem, Mert nagy hatalmad érezi. Téged szeretlek én, imádlak. Egyetlen, más nélkül való! Oh, engedd el, ha mi bünöm van, Tekintsd azt bennem, ami jó. Szeretlek én, hiszlek, reméllek, Mert nagyon büntetsz engemet; S mert szenvedek, t?rök, hiszem, hogy Meglátom egykor - mennyemet! (1857) XXVI Énnekem már nem fáj semmi, És örömet semmi nem ád. Csak emléked fáj még... oh hogy Örökké emlékezem rád! Elfeledtem én már mindent. Forog velem ez a világ, De én nem is mozdulok, csak Örökké emlékezem rád. Oly homályos nekem minden, Mint aki nehéz álmot lát, És tün?dik, ha való-e? Örökké emlékezem rád! Mintha erd?n járnék, éjjel; El?lem futnának a fák, És csak egy csillagot látnék... Örökké emlékezem rád. Néha kérdem, vagyok én még? Álom-e ez, vagy valóság? És tán nem is élek én már - Csak a sírból emlékszem rád!... (1856) XXVII Indulnak már a barna felh?k, Az ég maholnap tiszta lesz. A nap kisüt, és örömében Csorogva sír a házeresz. Majd eljön a víg fecske, gólya És föllármázzák a falut. Majd verni kezd az erd? szíve, Csörg a patak, szól a kakukk. Majd jelt ad a kis dalkarmester: A csalogány a lombokon; És szól a dal, és égen földön Áll a közös lakodalom. Majd belerikkant a rigó is, És mondja: Rajta, rajta, mind, Siessetek szeretni, élni, Hamar, hamar, tél lesz megint! S majd illatoznak a virágok, Szeretnek mind az emberek; Szeret majd minden nyakra-f?re, A pillangók és a - legyek... És ennyi szerelem, gyönyör közt Csak búsabb számüzött leszek. Vigasztalan nagy bánatomnak Nem találok csöndes helyet. (1857) XXVIII Eltakartam képed mint kit elitéltem S emlékezetemb?l haragom kivégzett. Gyarló emberboszu igaz istenségen! Hogy örökké éljen - föltámad emléked. Hiábavalóság alakoskodásom. Játszhatom-e h?tlent, ha szívem reped meg? Nem, nem! Te vagy igaz, egyetlen bálványom; S én vagyok, én, aki csak téged szeretlek! Leveszem a fátyolt újra és örökre Fenséges képedr?l - álljon az oltáron. Amelynek forrását b?nbánat feltörte, Elfojtott könnyeim, hulljatok immáron. Szeretsz vagy nem szeretsz, megbocsátsz szivemnek, Látlak-e valaha? - nem tudom, nem kérdem. Azt se tudom, látsz-e, ahogy itt térdelek; Nem tudom, hallod-e: itt vagyok, megtértem! E világ - hiuság örök csatatére! - Zajával engem is soká fogva tartott. Biztam magamat is forgó szerencsére, A világ szájából véve a parancsot. Napja elvakított! - oh, én nehéz vétkem; Nálad jobb szeretni a szátyár világot! Hogy hiuságomnál kisebb volt szerelmem, Kezed rá örökkön ég? sebet vágott. S mégis most, mid?n már, tudom, kés? minden, Jólesik bánkódva megütnöm mellemet. Panasszal, kínokkal úgy teli már szívem, Hogy új seb fájdalma nyújt csak egy kis enyhet. Leégett hiuság hamva homlokomon, Szivemben aljas kéj büszke megvetése. És ha vérem lángol: rólad gondolkozom, - Tündért vesztve, nem kell földi ölelése! A tömeg nevessen - akár megszakadjon! - Megnyugtat, ha látom, hogy csak addig boldog, Ameddig nem érti fájó gondolatom, Ameddig csak sejt, de egészben föl nem fog. Egyedüliségem zordon átkát higyjék Mesének, - maradjon az titok el?ttök. Ne lássák a sugárt - még megirigyelnék! - A te emlékedet - mely engem éghez köt. Oh, mert bármi nagy is fájdalmam utánad, Vigasztal, hogy csak én tudom, mit vesztettem; Hogy tündérvoltod is titok a világnak, Hogy az való csupán az én szerelmemben. Akármerre jársz-kelsz, csak embernek néznek. - Imádhatja benned a föld legszebb lányát; Imádsága egész földi nemzedéknek Föl nem éri tündér látományom báját. Oh, maradj er?s és le ne szállj a porba! Fáj nem-bírhatásod, de hitem vigasztal: Hogy rútul hizelg? hazugok csoportja, Üres kirakványok álfénye meg nem csal. Tekintsd, hogy eléggé meg vagyok büntetve, S ne boszuld meg rajtam magad - megalázva! Feledd el sértésem, törd nemes szivedbe, Nem éget úgy még sem, mint b?nüzlet máza. Oh mert, bárha tündér, hogy te is csak n? vagy! Kire még bukás is ejt parányi mézet, Szégyenkínja mégis férfiszívben oly nagy, Min?t az magára maga nem tetézhet! Vaj, mi haszna volna képed letipornom, Megátkozván rajt az olthatatlan foltot? Hogy e folt lángjától ?rült homlokomon Kacagjon, ki rajtad diadalmaskodott?! Oh ég, véghetetlen! nap, te dics?, fényes! Magasban szeliden mosolygó csillagok! Mért hogy amint létem, vágyam is nem véges? Noha elismerem: gyarló, szegény vagyok... E határtalan láng mardosó gyötrelmét, Mely kétségbeesik, hogy sebére nincs ír, Mely itt vigasztalan átkozza lételét, Mely jogos bosszúját csak gúnyolja a sír: Ha ti oltottatok belém, halandóba Indulatot, amely végtelen s tehetlen: Úgy-e nem hagytok ti engem itt a porba, Hogy siromon békén kacagjon ellenem?... Ha követve magas fényetek intésit Én e lomha, sárban el nem tántorodtam: Nem hagyjátok cserbe zászlótok vitézit, Ha e földi hüvely majd lefoszlik rólam? Úgy-e, szép csillaghad, azért vagy számtalan, Hogy e lélek benned menhelyre találjon? Dics?séged, ó nap, azért homálytalan, Hogy megaranyozd, mi folt van e világon?... S te nagy ég, azért vagy úgy-e véghetetlen, Hogy ha testem sem nyer e földben nyugalmat, Ahol a csábító és h?tlen pihen: Csontjaim hamvát is kivesd, széjjelszórjad? (1858) XXIX Oh hogy panaszkodnak, hogy bizalmaskodnak, Szerencsétleneknek hogy vallják magokat Ezek az egyforma többi emberek. Pedig bizonyos, hogy megvigasztalódnak, Gyógyszerét találják az ismert bajoknak; - Mert magára isten senkit nem hagyott. Hallgatom, és látom könnyebbülésöket. Tudja ég, hogy én nem irigyelem ?ket A megenyhülésért, örömeikért. Jólesik, ha látom ujjongni az embert, Kit a végzet úgyis annyi bajjal megvert, Örülök, látván, hogy egy jó percet ért. Nem gy?lölöm én az embereket, nem, nem! (Vajha okom volna, magam jobb szeretnem. Ám err?l már sem ég, sem föld nem tehet.) De miért tagadnám - balgatagság volna -, Hogy a mások annyi apró baja-búja Az, mit t?lök mégis úgy irígyelek. Azok a fájdalmak, a kínszenvedések, Miket földi sorsuk sziveikbe vésett, Azok a nagy s mégis szokott panaszok, Melyeket bús szivök enyhe siralmával, Könnyeik áldásos nagy ajándékával Keblökön ringatnak, oh, azok, azok, Melyeket lelkemmel szomjazok s ha hallok, Gondolom magamban: mi parányi bajok! Milyen keserédes jótékony sebek! Különböz?, mégis mind rokon egymással, Megenyhíthet? egy kis vigasztalással, Vagy egy-két kapa föld alatt beheged. Oh, mind, mind e testvér kínok szövetsége Kárhozott szivemben ha pokolt cserélne Azzal, ami ottan testvértelenül, Vigasztalhatlanság bizonyosságával, Zordon egyetlenség szörnyeteg átkával Örökös tanyát vert egyes-egyedül; Teremt?jét magát kacagván szünetlen, Mért hogy ellenében még az is tehetlen, Mert a már megtörtént nemmé nem lehet... Ha mit lehetlennek hiszek, ez üdv érne: Borulnék az els? ember kebelére, Mondván: bajom társa, szenvedek veled... Halld az én panaszom, mondd el a tiédet, Értem én is, te is az enyimet érted; Follyanak hát egybe rokon könyeink. Higyjük a szent multat, szeressük a jelent, Reméljük a jöv?t, imádjuk az istent, S haljunk meg nyugodtan, ha enyészet int... - Ah, de mind nem így van, s nem is lehet soha. Mint két különböz? égitest lakója Élve egymással nem ölelkezhetik: Úgy választja ketté az embervilágot Közöttem iszonyú változhatlan átok, Melyen semmi égi er? nem segít. Mert e nagy világon mindennek van mása. A bolygó csillagnak lehet holdja, társa; Gondolatok közt van rokonság, tudom; Társtalan, magában, egyes-egyetlenben Csak két dolog van a szörny? mindenségben: Égben egy úr, földön az én bánatom!... (1859) XXX Sokat gyötörtél, öltél engem, S én csak nagyon szerettelek. Halálos a t?röd szivemben, Mit vértanúdként viselek. Egyetlen zsarnok, szép, dics? vagy, Kit imádnak alattvalók. Te ünnepelt, mindenható, nagy, S én csak szegény hived vagyok. Dics?ségednek mása nincsen. Te uralkodol egyedül. Egy nézésedre hódol minden Kész örömest, föltétlenül. Hiába verseng veled a nap, És pazarol fényt, meleget; Holt réteken uralkodik csak; Te szellemek, él?k felett. Te szép vagy, édes, mondhatatlan; Imádott, szeretett, csodált. És mégis - istenem! - magamban, Ha nézek elmerengve rád: Mint fáklyaillat temet?b?l, Egy gondolat mély gyászba von. Megered rá a könny szememb?l, S én szánni kezdelek nagyon. Mindent felejtek; megbocsátom, Hogy elhamvasztod szivemet; Ah, mert hiszen mi az én átkom, Ha képzelem a tiedet?! Nem is nekem; - a legdics?bbnek, A legnagyobbnak végzete: Bukása magas isteneknek Nem oly siralmas, fekete... Mert semmi sem mulandó, minden Csak ismétlés, elváltozás. Mi jó, nemes, fönntartja itt lenn Emlékezés, utánozás. Mi vagyok én tehozzád képest? Mi szegények e dalok itt! Hogy írhatnék rólad tökélyest, Kit ragyogásod elvakít? S mégis, ha nálamnál is gyarlóbb, Dics?it majdan a tömeg, S míg koporsómat dulják pondrók, Kimélik rímelményimet. Mindennek, ami itt remek volt, Emléke, nyoma fönnmarad. Ki mi nagyot tett, szépet gondolt, Örökké él, mert egyre hat. Maga, a rossz, selejtes földben, Kiirthatlan, mint a tarack. Istenr?l, ördögr?l, eszményben A rege képeket maraszt. Örökre, végkép, menthetetlen Te mulsz el egyedül magad, A halhatatlan egyetemben Mindent fölér? áldozat! Tán mert irígyed e tárgy-limlom, A nap legforróbb sugarát, Fehér arcát a szende liljom, A rózsa tündér illatát - Mind követelik vissza t?led, És vissza kell adnod nekik. Az ellened lázongó földnek Zsákmányul trónod elesik. Hódító szépséged csodája Még rajtad, él?n, elenyész. Arcod tündökl? színpompája Végkép, örökre odavész. Hóhér id?, ádáz kezével, Letörli ajkad bíborát. Bepókhálózza csúf red?vel Fölséges arcod hímporát. Szépséged oltárából, melyhez A dics?ség hódolni járt, Gyászával int? pelengér lesz - Számodra, újabb ifjúság! Mind, ami égi egyezményben Benned remekké egyesül, Eloszlik, mint felh? az égen, Örökre föllelhetlenül. Led?lt bár, él a képzeletben Kartágo, fényes Ílion; Csak szépségedr?l nem marad fenn Megközelít? fogalom! Shakspere, Homér lángszellemének Kincsei örökkévalók. Olcsóság: élik ezredévek, Használják embermilliók. Csak b?bájod, mi mindezeknél Valódibb, édesb, istenibb: Tünékenyebb, semmibb a szélnél, Mely elhal, alig születik. Halhatlanság, haszontalanság; Ne tudna rólam senkisem, Csak szemeidet ragyogtatnád Odább egy perccel édesem! Ó, szörny? törvény, gyászitélet! Mit senki nem kerülhet el. Hogy itt születni oly nagy vétek, Miért mindennek halni kell. Hogy az id? szemed lángjától Nem ifjodik egyszerre meg; El nem feledkezik magáról, S nem örökíti kellemed! Hogy isten alkotód, ki benned Fölülmulá egyszer magát, Nem szán megsemmisítni téged, S nem osztja véled trónusát! - Oh, csak gyötörj, csak uralkodjál, Meríts ki minden örömöt. Feledj, élj, csak ne gondolkozzál, Sohase lásd meg gyász jöv?d. Tépd a virágot és tipord el, Hisz új tavaszra kivirul! Játsszál sohajjal és könyekkel, Mind csak kéjért cserébe hull. Ne szánd e korcs, önz? világot; Marcangolj emberszíveket. Nevetik a mulandóságot, Hervadni látván tégedet! Minden bünös, hibás e földön, És semmi sem lakol meg itt. Mert hogy te elmulsz mindörökkön. Eltörlöd a lét b?neit. És nem marad fenn semmi rólad, Csak dalomban eszméd, neved. De, mint az istent, föl nem fognak, S imádnak bár, nem értenek. Elmulsz, eláradsz a mindenben. Csillagba, napba visszatérsz. Majd látni fogunk részeidben; Egészben, ah, többé nem élsz...! S müvészet, képzelet tehetlen, Hogy örökítse alakod. Ki festené való szinekben Ver?fényével a napot? Megosztozik majd ég-föld rajtad, És szebb lesz, ifjabb a világ. H?bb a sugár, fényl?bb a harmat, Illatosabb lesz a virág. S csak sejtenek majd téged abban, Mid?n már én is hamvadok; Míg szemed fénye szép csillagban Siromra sírva mosolyog... (1860) XXXI Mintha örvény fölött járnék, Vagy elfödne sötét árnyék; Engem végig beborulva Haragosan villámolna; Virágok és falevelek Ijedtökben reszketnének; Rám fekete felh?k közül Űzve gonosz sejtelemtül Integetve, esdekelve Rémült angyalarc meredne; És azonban ember, állat Szédelegve futosnának, Kézkulcsolva, nyöszörögve; Távol orkán már hörögne; Iszonyú nagyot csattanva Az égbolt ketté hasadna, S hullana a kénk?zápor... Ah pokolkín-kéjes mámor! És én ezt mind, mind átérzem, Valahányszor rád emlékszem... Mégis mindig rád emlékszem! (1860) XXXII Találkozunk majd még mi jókor, Még idelenn a földön, sokszor. Ha majd virrasztva ?szi éjen, Hallsz lépteket a falevélen. Holott alaktalan bus árnyak - Sír rabjai - sötéten járnak; Lombkarjai a gyászfüzeknek Feléd hivólag integetnek; Ásítozó sötét odúkból Kel? nehéz, fojtó illattól A rózsa, liliom megcsapva Szomoruan fejét lehajtja; A nagy, döbbent? némaságból Hozzád rejtelmes szellemhang szól, S merengve, ringva bús sejtésen, Gondolsz magast, érezve mélyen; Ha végre hosszu vándorlásból, Éjfél után, sötét borúból, Nagy tarjagos felh?knek ormán, Mint fehér sz?z a zárda tornyán, El?jön a hold s meg-megállva, Merengve néz a keresztfákra, Mint csöndes ?rült, ki andalgva Magához j? egy pillanatra, És széttekintvén, amit lát, hall, Lelkét betölti borzalommal; Elméje, sebtelt szíve fájdul. És könnye s?r?n megered, hull, Hull egy hideg fehér halottra, Mint holdsugár a sírszoborra; Aztán nem tudni merr?l és hol Valami régi, régi dal szól, Cseng-bong agyadban és szivedben, Talán csak úgy az emlékedben... És tépel?döl, hogy mi nóta? De egyre távozik, halódva, Mint búcsuének a tengerben; És csak azt érzed a szivedben. És mind azt sugja vándor felh?, Hogy ami elmult, vissza nem j?: Majd éjfelenkint, ilyen percben, Látsz megjelenni közeledben, Merengve, emlékezve, szótlan, A messze multba varázsoltan; S én majdan újra elmélyedve Az egykor gyilkos szép szemekbe, Hol máskor a dölyf lángja égett, Ott majd csalódott büszkeséged S egy kés? gondolatfény csillog, És ajkodon lebeg, hogy elmondd; S holdfénykarodra kitárva indulsz, De szíved oly nehéz, aláhuz, Alá, alásülyedve lassan. Ahol csöndes, hideg, sötét van... Mert letelik a szellemóra - Le, vissza! le a koporsóba! (1860) | |||||
| |||||