|
|
|
|---|---|
 |
|
| Szerelem átka | |||||
| I
Én gyötrelmem, szép leányom! Hogy te, mint a nap, olyan vagy, Oh, az való! - de nem csupán Mivelhogy szépséged oly nagy. A te pályafutásod is Ahhoz olyan hasonlatos: Szeszélyesen der?s-borús, Egynek ég?, másnak fagyos. És mint a nap, mid?n fölkél, Lenyugszik egy más világnak: Mikor nekem föltámadtál, Lenyugodtál - h?tlen! - másnak! (1855) II Szeretlek én téged nézni, Mikor észre nem veszed; Ha máson merengve, rajtam Feledkezik el szemed, S benne egy édes titokra Megvillámlik az öröm... Egy-egy t?r minden sugára, S én azt szivembe töröm. Szeretlek én téged nézni, Mikor észre nem veszed: Hogy szivem mélyére látva Meg ne tudd, mit érezek. Ne tudd, hogy szerelmem olyan, Mire nem vagy érdemes; Ha magam ki kell nevetnem, Legalább te ne nevess. Szeretlek én téged nézni. Oly szép lánggal ég szemed; Eloszlatja búmat, mint a Nap a sötét felleget... - S e szép szemek napvilága És ez izzót?z-ajak, Mindezek a bitorolt kéj Oltárán lobogtanak?!... Hazudság, kaján hazudság! Hol venné e fényt szemed? A teremt? nem hazudhat, Hazudnak az emberek!... Én hiszek szemed tüzének, Mely hajnalfényben ragyog. Vagy van ember, aki most is Megrabolja a napot?... És ha mégis, és ha mégis! - Oh, ez átkos gondolat, Mint a villámlás az éjben Fölriasztja a vadat, Mid?n az kétségbeesve Szöki át a völgyeket, De mi haszna, bárhová fut, Ég, lobog a rengeteg: Úgy e gondolat szüntelen Űzi, hajtja szívemet - Oh, hogy még enyim se voltál, S mégis kés?n féltelek!... Nem voltál - és nem lehetsz már Soha enyim, jól tudom; Oh, tudás, megátkozott fa! Elveszett paradicsom!... (1855) III Van-e még egy oltár, van-e még egy bálvány, Hová térdepelvén, buzgón imádkozván, Kétségbeesésem enyhülését várnám? Mit én épitettem, ékes templomodat, Ahol szinr?l szinre imádtam arcodat, Haragod üszkével magad fölgyujtottad. Ég az isten háza magasan lobogva, Hitszeg? bélpoklos hiveid csoportja Kárörvendve nézi és egyik sem oltja. Oh, hogy az embernek, gyarló halandónak Sarától magok az istenek sem óvnak! Oh, hogy az égiek magok is csalódnak! Kihozom, megmentem képed a lángokbul, Elhajtom a füstöt fényes homlokodrul - Oh, hogy rajt a szégyen ujra lángba borul! Hallod-e, hallod-e kacaját azoknak, Kik téged megcsaltak, engem megraboltak? - Ők most téged szánnak, engemet gúnyolnak!... (1856) IV Ujra látlak szinr?l szinre, Halovány vagy, nagyon halvány; Oh, ez alak - (szive ugy sincs) Halhatlan szobor, ha - márvány! Templomot emelnének rá, Benne örökké imádván Hideg tökéletességét... Halovány vagy, nagyon halvány... Szemed fénye beborulva... És alatta a szivárvány. Szép egéb?l könnyzápor hullt?... Be halvány vagy, oh be halvány! Megigértem, de nem hitted, Szerelmetlen, hitetlen lány - Hogy szárnyam van, mennybe viszlek. Hol vagy most? - oh, hogy nézhetsz rám?! El e képt?l - el e helyr?l, Hisz ez halva van - bitófán... Átkozott legyen hóhérod - Elitélt - elkárhozott lány! (1856) V Látlak én még s látni foglak, És szünetlen gondolok rád, El nem válok soha t?led; Mégis, mégis... isten hozzád! Oh nem a könyörtelen sors, Nem a beérhetlen távol, Nem az élet, nem a halál, Nem az választ el egymástól... Van reménye a távolnak, A halálnak van emléke: Hit vigasztal a balsorsban... - Ennek is mind vége, vége. Mondd nekem majd, hogy enyim vagy, Hogy szeretsz: leborulok rád Véghetetlen fájdalommal... S azt felelem: isten hozzád! Feltámadás van a sírban, Újulás a természetben; Csak az halt meg mindörökre, Amit benned én vesztettem. S én elhagyni mégse tudlak! Hozzád járok és rád nézek Szótalan és iszonyún, mint Gyilkosára a kisértet... S valami fáj mindkett?nknek, Neked a b?n, nekem a vád. Pásztoróra kéje helyett Szellemóra!... isten hozzád! (1856) VI Szeretlek, szeretlek régen, Meg kell végre vallanom; Szeretlek, bár téged-e, vagy Érted a kínt? nem tudom. Bár a hideg ész pirongat, És kigúnyol, kinevet, S annál hangosabban, mennél Szentebb az, mit érezek: Nincs ok a teremt? észben, Égen, földön hatalom, Oly er?s, mint amit érzek Miattad, a fájdalom. Szerettem éretted a kínt, S viselem a gúnykacajt, Mint a harcos a rongyot, mit A csatagolyó szakajt. És hiába félek t?led, Hiába kerültelek; Bármit tettem, végre megvan, Mir?l már nem tehetek. Mért kerülném még tovább is Mindenhatóságodat? Egyszer látni nem elég-e, Hogy örökké lássalak? Szeretlek - bár t?lem e szót Nem fogod te hallani; Hogy te ezt nem értenéd meg, Súgja nekem valami. Amit a te szíved óhajt; A diadal, gy?zelem, Arra elég hideg szó is - Mit neked az érzelem! Minek mondjam, hogy szeretlek? Ha szived örülni tud Hizelg?n cseng?bb szavakra, Tudva jól, hogy mind hazug?... Minek mondjam, hogy szeretlek? Jobban szánlak, érezem. Örömiden szánakozom Jobban, mint gyötrelmiden. Nézz tükörbe mosolyogva, Tekints végig magadon - Gyönyör? vagy... az vagy, az vagy... Oh hisz én jobban tudom. "Szebb vagy a csillagos égnél, Szemed oly szépen ragyog, Tán az égb?l is miattad Hullanak a csillagok... Szép ajakad ingerébe Belehal a gondolat. Legszebb vagy a teremtésben, Azért nincs rád hasonlat." Tetszenek a cifra bókok? Ládd, mi könnyük e szavak: Mi sokat akarnak, mégis Mi keveset mondanak. Tán magam is tudnám ezt, mint Holmi udvaronc legyek. De nem fáj, vagy nem tudod tán, Hogy mindez nem a tied? Nem kérded-e meg szivedt?l, Van-e benne érzelem? Boldog vagy boldogtalan bár, De - egy, örök szerelem? Halaványul majd a szép arc, Elvirágzik a tavasz; Érzed majd, hogy amit érzünk, Az mienk, csupán csak az... De kés? lesz minden immár. Mit majd akkor érezesz, Az a kés? megbánásnak Keserü fájdalma lesz. S én nyugodt leszek már, mint a T?zhegy, mely maga mögött Üszkeivel betemette Mindörökre a mez?t... Te el?tted pedig a mult, Mint hazajáró halott Emelkedik rémes váddal - Keser? lesz hallanod... S egyedül lész, elhagyatva; Csak e vád ül le veled Szembe... szörny? számvetésre Az elmult id?k felett. Mondja majd: a tavasz elmult, Hol bel?le a virág? És a meleg nyár gyümölcse - Tolvajok megrabolák? Szeretlek... de van er?m rá, Hogy ne valljam meg neked. Ápolod te hiuságod, Én meg - büszkeségemet. Szép ajkad egy mosolyával Őrültté tehetd fejem; De azért nevetni nem fogsz Oktalan érzelmimen. Az én átkom, hogy szeretlek, Mégsem olyan mostoha, Mint e szót igaz kebelb?l Meg nem hallanod - soha! Szeretlek, mint egy szép szobrot, Mit a lázas szenvedély Átölel, de szerelmér?l Vele sohasem beszél... (1855) VII Mint egy szép halott élsz Emlékezetemben, Kit sohasem bírtam, Mégis elvesztettem. Éjjel fönn virrasztlak, Nappal megsiratlak! (1855) VIII Ne huzzátok, ne huzzátok! Nekem minden hangja átok. Átok nekem az is, ami másnak áldás - Legyen áldott a kéz, amely nekem sírt ás! Virrasztok az éjszakában, Sötétségben, némaságban. Sötétség, némaság... menyországa soknak; Szívemben lobogó lángja a pokolnak! Mi történhetett a nappal? Talán sohasem lesz hajnal! Oh ha vele volnék, talán imádkoznám, Hogy akár a hajnal soh'se virradjon rám! Hajnali szép édes álom - Ideje már - légy halálom. Ne ébredjek én föl, róla álmodozva, Hadd vigyem el képét magammal síromba! (1855) IX Jár utánad, jár a képzelet, Mint szivárvány után a gyerek. Ölel? karoddal Oly közelre látszol: Mért vagy nekem mégis Elérhetlen távol? Úgy tetszel valóban énnekem, Mint egy szép szivárvány keleten, Mely vidám der?t fest Sötétült vidéken, Jobb reményt elbúsult Emberek szivében. Jár utánad hegyen-völgyeken Fölhevült lázongó képzetem, S majd ha mély örvénybe Hull alá imádód, Tova t?nsz, s hogy érted Halt el - azt se látod! (1854) X Nem szeretlek... mért hazudnám Hitegetném magamat? Ohajtlak, de nem szeretlek; És szívem majd megszakad. Elhamvaszt miattad a vágy, Megtébolyít a titok, Mit nem bírok már viselni, És ki mégsem mondhatok. Úgy szeretnélek szeretni! De nem szabad, nem lehet: Te nem érted, mit jelent ez: Te e kínt nem ismered. S ha ismérnéd, kinevetnéd; És mint ég? napsugár Fáj, ha a még nyitva álló Be nem forradt sebre száll: Mosolyod úgy fájna nékem, S volna gúnyod mosolya Keserü, de gyógyitó ír: Ne gyógyuljak én soha! Oh hogy a láz, a halálos, Mid?n végkép elgyötör - Mert utolsó, amit érzünk - Már utóbb az is gyönyör. És van elme, amit mégis Józan, épnek mondanak, Rajongóbb a lázasénál, Őrültnél oktalanabb!... Jól tudom, hogy nincs a földön Hatalom, mely betemet Multakat és nem történtté Teszi a történteket; S érezem, hogy vágyaimnak Nincsenek reményei; Jöv?m üres végtelenség - S nem tudlak felejteni! Nem szeretlek... édes volna Ezt el?tted mondanom; De mit érne? lekacagná Szavamat a fájdalom. És te mégse hinnéd el, hogy Büszke lelkem e szava Több, mint minden "szeretlek", mit Hallani fogsz valaha. Nem szeretlek! de ne tudd, hogy Drága ez a diadal, És rövid - hogy ebbe lelkem El?bb-utóbb belehal... (1855) XI Nem tudok én semmit rólad, Csakhogy szép vagy, szép nagyon. Szépségedet látom én csak, Szívedet nem kutatom. Feledem vagy nem is hallom Mit beszél a sokaság; Szép vagy, arra gondolok csak, S a szépség tündérvilág. Nézd az égen a borúból Kimosolygó csillagot: Még el?bb felh? takarta, S mégis oly szépen ragyog! Láthatom-e ott a multat, Hol vakító a jelen? Gondolhatok-e jöv?re, Ha lázban szédelg fejem? Szép vagy, azt beszéli rólad És imád mind, aki lát; De hogy milyen szép vagy - oh, azt Mégsem tudja a világ! Hogy mi szép vagy, azt hiszem, hogy Én - csupán én tudhatom; És oly édes - bár egyetlen - Szívemnek e jutalom?... Oh, e kétszin? világ, mely Még b?nöket emleget, Szépséged napfénye mellett - Mi hideg, vásott lehet!... Szegény volt örömben és tán Az is marad életem; De ez alakos csoportot Szánom én és megvetem!... Marcangolja széjjel a vágy, Feszítse meg szívemet - Odaadom... de bel?le Ki nem tépi képedet... Ne tudjak én semmit rólad, Csak hogy szép vagy, szép nagyon; Szépségedet lássam én csak, Én szived nem kutatom. És szeretlek ismeretlen Tégedet és a napot; Egyitekben sem kutatva: Mi lakik benn, mi ragyog? (1855) | |||||
| |||||