|
|
|
|---|---|
 |
|
| Csillag, ó, messzi szerelem! | |||||
| Laktam már a magány monostorát,
Viseltem már a bús lemondás szürke Kámzsáját, s homlokom megadva t?rte A gondok ráncrepeszt? ostorát. Istenem! lesz-e sorsom mostohább? Szívem mélyén, mint odvából az ürge, Könnyem vizét?l milyen új és fürge Bánat riad fel? hogy lesz most tovább? Bús az élet, de balga, aki gyászol; Bozótok közt, csendes és árva pásztor, Vágyaim cseng?s nyáját vigyázva terelem. Olyan jó hinni, hinni: túl sötét tereken Üdvöm rejti egy óra, mint Megváltót a jászol; Mutasd az utat, csillag! ó, messzi Szerelem! | |||||
| |||||