|
|
|
|---|---|
 |
|
| N?k | |||||
| Nem kamasz-szerelem kis hevületében
beszélek. Az élet közepén, megkoszorúzva n?i karoktól vallok, n?k, rokonaim. Most már elmondhatom, hogy oly közel voltatok hozzám, mint senki más, s szeretlek is benneteket. Zavarosak, mint én, termékenyek, mint én, zavaros források, melyekb?l aranyat mostam, igazi aranyat. Természet tündérei, szeszélyesek és kiszámíthatatlanok, de igazabbak a medd? gondolatnál, a büszke hazugnál, a csontos, ijeszt?, gyilkos férfinál. Hová is futhatnék én, kócos fejemmel, költészetemmel, rettenetesen cikázó tétovaságommal, ha nem volnátok ti, megért?k, megbocsátók, elvtelen szentek, jámbor pogányok, bizonytalan jók, valóság h? sáfárjai. Ha varrtok, vagy vajat mértek, kirakatot szemléltek komolykodó szakértelemmel, s hócip?ben topogtok, kecsesen, de balogul is, mint az albatroszok, fölkacagok az örömt?l, hogy vagytok, és én is vagyok mellettetek. Hozzátok kötözött engem a végzet, örökkévalóan, köldökzsinórral, azután a vágyak eleven kötelével, hogy mélyetekben keressem az utat az élet felé, s öletekbe ejtsem le terhes koponyámat. Nem egy, hanem mindegyik. Mindegyik leányom, mindegyik feleségem, mindegyik barátn?m, rejtélyes kedvesem. Mindegyik anyám. | |||||
| |||||