|
|
|
|---|---|
 |
|
| Én feleségem, jó és drága-drága | |||||
| Én feleségem, jó és drága-drága,
eddig neked dalt alig-alig írtam, mert nem bíztam tintában és papírban, s féltem, hogy elhull a szavak virága. Nem is vittelek tornyos frizurával fényes parkettre, kart-a-karba-öltve, ki csöndesen jöttél hozzám, e földre, sok fogcsikorgatáson, könnyön által. Külvárosokban jártunk, bús ebek közt, mikor az ?sz nyugalmas, tiszta, síma mosollyal vérzett - áldott heroina - sírtunk a ködben, mélypiros sebek közt. Mit tudta a kultúr, fekélyes, úri népség, mi vagy te, s az a rongy, ki fennen hordozza a fejét a bálteremben, karján egy gyémánt-fül?, buta húri. Én nem hiszek a n?be. Nem a kézbe, mely ad-vesz, a szájba - kis piros ajtó, most nevet?, most bánatos-sóhajtó - a karba, amely integet igézve: de hittem a te két jó-jó szemedben, a két szemed mélyén horgonyt vetettem, én mindig a lélekbe-szembe hittem, most is hiszek, megálltam, várok itten. Nekem a jóság, a jó szerelem vagy, az életemmel járkálsz, ha velem vagy, de ha távol vagy, olyan szomorú vagy, akkor nekem a szenvedés, a bú vagy. Most is megmozdul e polgári otthon, olyan bitang már a költ? kabátja, éjjel két nyomorék-karját kitárja, s feléd ölel ? is - szegény - busongón. Mert tett engem az élet h?si-vaddá, adott nekem aranyat, mirrhát, lázat, volt kenyerem a g?g meg az alázat, de csak te tettél krisztusi lovaggá, ki köntösét is megfelezi azzal, akit szeret. Érted téptem le álcám. A fájdalmat hoztad szépmívü tálcán, a szegénységet, kinccsel és vigasszal. Világok lázát mérik most a népek - s én egy higany-pont rebbenését várom, 37,2... vagy 37,3...? s a pesti utcán is remegve lépek. Remegve nézek innen messze, hátra, oda, hol hóban ível föl a Tátra s betegek fekszenek, lágyan merengve szájukban h?mér?vel, téli csendbe. | |||||
| |||||