|
|
|
|---|---|
 |
|
| Annyi ábrándtól remegett a lelkem | |||||
| Annyi ábrándtól remegett a lelkem,
annyi könny? n? mosolyát imádtam, most egy dalt neked, ki az éjek éjén vélem aludtál. Hitvesem, dajkám, szeret? cselédem, élett?l nehéz, visel?s a bútól, régi álmoktól komoly-ízü, furcsa, mint a bor és tej. Mert az életé a te ízed. Egy vagy titkaimmal is, ki tudod a percet, melyben angyal száll le kopott szobámba, s rezzen a hárfám. Sírva él? és mosolyogva játszó, szörny? színpadon suhanó szinészn?, mily szerep volt az, hogy a földre rogytunk és a torokgyík fojtogatta már csecsem?-fiunkat, lázmér? ingott ideges kezünkben, s összeforradtunk, keser? kötéssel, egyet akarva. Jaj, ki zeng rólad? Szemem ím körülnéz, kisszer?en jársz a szegény lakásban, látlak a konyhán, szomorú sziveddel ülni szerényen. T?vel, ollóval, kopogó gy?sz?vel, összeszúrt ujjal, gyerek-inget öltve, gombok-gondok közt, mosolyogni némán arra, mi elment. Arra, ami már sohasem nevet rád, s arra, ami j?, az iszonytatóra. Ámde én, költ?, az id?re dörgök, hogy ne rohanjon, s úgy láttatlak itt, a kigyúlt egekben, klasszikus szóval, valamint a régi, ?rköd? anyát, szigorú szemölddel, bús koszorúval, aki áldottan megy el?re árnyak és kígyók között, a gyerek a karján, fölszegett f?vel, hihetetlen úton, nagyszerü hittel. | |||||
| |||||