|
|
|
|---|---|
 |
|
| Ködtől sikamlós avarban lépkedünk | |||||
| Ködtől sikamlós avarban lépkedünk a temetőben,
Virágot, mécsest viszünk örök, nem múló szeretetben. Milliónyi mécses világítja ódon temető utat, Megyünk előre szemünk a szerettünk sírja után kutat. A sorsunk úgy akarta, hogy ne sűrűn járjunk itt, Pedig tán' jó lenne többször is jönni egy kicsit. Őseinkkel, úgy spirituálisan tartani kapcsolatot, Ülve kispadon, merengeni, érezni szív parancsolatot. Most elsején is kimegyünk és bár tudom, oly' sokan lesznek, De szeretett halottaink minket úgy várva epekednek. Viszünk majd mécseseket, az lesz, az örök szeretet lángja És virágokat, koszorúkat teszünk sírok fejfájára. A halottak napján, pisszegve zajong a síri csend. A mécsesek máglyáján, csend... a halottak napi rend. A szomorúság palástja ráfeszül a környékre, Itt kell érezni, most legfontosabb az ember hite. Kispadon majd ücsörgünk, beszélgetve a régmúltba révedünk, Így majd előjönnek az örökre szép emlékek, ez örömünk. Idézzük pillanatokat, történéseket, anekdotázunk, Szólunk közbe őseinkhez, és átéljük saját gyarlóságunk. Itt szinte hűvös a csend és mélységes a síri nyugalom, A sírotok a testeteknek az örök börtönnyugalom. Friss krizantémok, virágok, gyertyák sokaságának Az emlékezés márványokba vésett fájdalmának, E tömegnyi hozzátartozó nem tud ellenállni, Mindenki sír, zokog, emlékezik, nem tud leállni. Vedd észre, ahogy itt ülsz, a múltad jelez itt Neked... Éld át szeretettel, vedd észre, ez belső érzésed. Feltörik a fájdalom lelkünkbe és könnyeket elsírunk... Majd nekünk is eljön az idő, amikor itt lesz... a sírunk. Vecsés, 2013. október. 24. – Kustra Ferenc József | |||||
| |||||