|
|
|
|---|---|
 |
|
| Mohás síremléken ücsörög az emlékünk… | |||||
| Többünk is a temetőben, rossz, korhadó padon ücsörög,
A halál lehelete szúrós, sebzett lelkekben dübörög, Tekintetünk a már régen, szintén korhadt fejfákra révedt, Sok ember a temetőben neszez…emlék fejfába vésett… Virággal, gyertyával jól beborított sírhantok, Körötte emlékező, beszélgető rokonok. Közben meg látom, mint télen a nagy hópihe, Megállás nélkül… úgy hull a fák sok levele Hűen szeretett halottaink emléknapján A temetőnek régen korhadt, szálkás padján Ücsörgés közben a vad szél kacagva feltámad, hajamba túr. Őt nem érdekli a bánatom, úgy viselkedik, mint egy kegyúr. Avardombokat kell kerülgetni, a másik sírhoz megyünk, Közben temető megtelik, gyertyák gyúlnak, mi is így teszünk. Sok-sok mécsest és gyertyát gyújtunk szeretteinkért… érettük, Világosságot ezzel neki és magunknak meg teremtünk. Ősz van már, a levelek meg repkednek, mint pillangók Mohás sírkövek alatt laknak… az örök álmodók. Kezdi bántani a szemem a sötétedés, a szürkület, Felismerem, hogy megint itt vagyok… ez keserves döbbenet. A halál kín-korbácsa egy élőt sem kímél. Ami őszerinte nekünk jár, annyit kimér! A hideg márvány előttem valóság, arcomat könny hegyek borítják. Maradt az elhallgatott szó, a sós könnyek… szélben elalszanak gyertyák. A temető simogatóan mókás sok és aprócska, kis füstjeit, Fenyővel vegyes illatát orromba szívom… bánatosan mámorít. Csillagként világít a milliónyi gyertya és mécses lángja, Esti sötétben az eget, a mindenséget… úgy beragyogja. Jöjj éjszaka, temetőt takard be félelmetes köpenyeddel És a jótékony sötét minden embert és síremléket elnyel… Már hazaértem, de még a temető-dallamot hallom az éjen át, A nyitott ablakon viszi fel az egekbe lelkem-szívem sóhaját. Vecsés, 2013. október 1. -Kustra Ferenc József | |||||
| |||||