|
|
|
|---|---|
 |
|
| Az öregség realizmusa… | |||||
| Öregember megkeseredett lesz, ha volt hite már elveszett.
Nyugdíjból nyomorog, szó már sincs, nyaka bőre száraz, fényezett, Itt már az ember, mire fejéhez kap, rég elment az idő, De vár egy végső út… kaszás csak jő, suhint… mi lesz, a győző! Ma már ráncosodik a nyakam Látom én a tükörben magam… Régen, ha esett és eláztam, lefolyt a víz a nyakamon, Ma meg már meg-megáll az első, nyaki bőrredő-teraszon… Észre sem vettem! Megváltoztam. Elmúltak az évek... Tudom, már más vagyok… mint a többi, nyugdíjas vének… Utamon uralkodott, a komor, dermesztően hideg… Nem csoda, ha a lelkem rémisztően remeg és biceg. Most is csak botorkálok, mint egy harctéri sebesült, Már tudom, hogy a kalitkába zárás, el, nem jól sült… Bizony sokat és sokszor hittem napsugarakban, És igen, bőven volt részem, szívszaggató fájdalmakban Jobb híján, emlékekre támaszkodva haladok, de bicegek, Egyedül vagyok magam karavánja! Nevethettek kibicek… Az életterem, bármerre nézek, sivár és köves, Ilyen út csakis a pokolba vezethet… kénköves… Ma már lassan győz a bölcsesség, szinte mindenen csak mosolygok, Sziklák, meredélyek, ünneprontók valósak, a vágyak meg csak álmok. A mindig simuló, zajos csendben lassan, de fogynak az évek, Én már célszalaghoz közeledek, és elfogynak a remények… Vecsés, 2015. április 9. – Kustra Ferenc József- Íródott: önéletrajzi írtásként. | |||||
| |||||