|
|
|
|---|---|
 |
|
| Elővették a pergamentet… | |||||
| Ülök, elmélázok és bennem új gondolat született,
Ilyenkor a régiek, előkeresték pergamentet… Én a famentest, sietve, míg a gondolat nem veszett. Mint hithű fűzfapoéta írhatnék… mert ezek is témák, Hogy nézik az útszéli akácerdőből a virágzó fák, A halálba menők kezeiben… vannak szép orchideák… Vagy írhatnék szép verset nektek, mindenkinek meg magamnak, Vagy csinálhatnék én, üres számban helyet a várt falatnak… Rájöttem, éhező poétában nincs helye bámulatnak. Ablakon kinézek és látom, a háztetőkre napfény sugarak hullanak, Ilyenkor, csak úgy felmerül bennem, hogy minden életutak egyszer elmúlnak… Pedig az esti égbolton, továbbra is a kis csillagok… sorban kigyúlnak. Eszembe jutott az is, hogy kergetőzhetnék én viharos élet-széllel, Közben meg elbeszélgethetnék a rohamosan közeledő végzettel… Ha megállnék, közben írhatnék egy szép verset, egy nagy lélegzetvétellel. A famentesre le kéne írnom, rám, meddig vetül élet sugara, Mi vár még rám… vajon milyen egy öregedő poéta-tanonc sorsa? Nem is hordok kalapot, de jól megbújik alatta a gondolat... A gondolat, meg elméletben nekem segít, ledönti falakat... A nap, ha meg rám süt, csak nézi, ez az öreg bolond meg vajh' mit csinál... Én fecnire verset írok nektek, nekem az élet már mást nem kínál… Pergamentem nincs, írok rizspapírra, nektek írni maga a Vitál… Úgy vélem, rendben, becsülettel végig mentem én a hosszú utamon… De egyszer ideér a kaszás, és vad suhintása lesz a jutalom… Utána már, hogy nektek írjak, sajnos nem lesz többé... semmilyen alkalom… Igazából… bármilyen is az életvég, ezt előre, nagyon sajnálom… Szemem a messzi távolba néz, érzem, hogy még van hitem a jövőbe, Nagy vágyam már csak egy van, sokat írhassak Nektek… élet, akkor rendbe. Vecsés, 2016. május 1. – Kustra Ferenc József | |||||
| |||||