|
|
|
|---|---|
 |
|
| Eltévedtem | |||||
| Hol a kiút?
Eltévedtem! Ajkamat bevonta a köd ízetlen nedvessége, A csontjaimat átjárta a tél nyirkos hidege. Engemet most megkapott a tél, borzasztó szépsége, A matrózt is szédíti a nyílt tenger lehelete. Hol a kiút? Eltévedtem! A látóhatárt elborítja az alkonyat csendje, Rózsaszín szalag övezi; az éj, sötétlő ege. Itt biz’ nincsen világító torony vagy egy szál gyertya, Mi fáklyaként lobog és világit; az ember sorsa. Hol a kiút? Eltévedtem! Spontán szívvel járok, mit banális fájdalom markol, Az önvédelem ösztöne lüktet ereimben. Tol! Űz előre, megszállott! Nem pihenhetek tétlenül, Megyek előre. Csodálom magam mérhetetlenül. Hol a kiút? Eltévedtem! Remegek a hó puszta magányos iszonyatától, Hogy szakadjak ki, távolodjak, sorsom viszonyától? Mikor fény nyalja fel a vaksötét éj tintafoltját, Van-e lehetőség embernek változtatni sorsát? Hol a kiút? Eltévedtem! Még ha remegek is iszonyattal, erőt merítek, Büszkeségből, bátorságot meg semmiből kerítek. A hajnalpír éltető fényei majd megjelennek, Vajon addig élek-e és kerestek-e emberek? Van-e kiút? Vecsés, 2000. február 20. – Kustra Ferenc József- Önéletrajzi írás. | |||||
| |||||