|
|
|
|---|---|
 |
|
| Nem tudok már semmit se | |||||
| Úgy érzem… lelkemet vasalt lópaták tapossák,
Rajtam ugrál világ, bakancsban… gyalázatosság! Jó már nincsen, nekem régen kihalt, élet eb-rudal, Fénybe néznék, de az meg, amit a sötétség ural. Nem tudok én már semmit… semmit se, A szivárvány sem világít ide. Nézd, egy pár gyík milyen boldogan szalad, Fű, virág tavasszal új tőről fakad, Bár nekem ebből jó lenne… semmi sem jut. Fránya forgószél… szemembe homokot fútt. Nem tudok én már semmit… semmit se, Elment az élet, bánok… semmit se. Már régen kolonc vagyok… a nyakamon. Mondhatnám, hogy béklyó… saját lábamon. Le vagyok kötözve… magam akadálya vagyok. Mindenki csak kerék alá lök… tán’ ottmaradok. Nem tudok én már semmit… semmit se, Gondtalan élet, eh… nem volt sohse. Sosem voltam tömeg töltelék Így mindig kirekesztett valék. Tömeg… soha nem is fogadott be Mindig csak lebegtem a semmibe… Nem tudok én már semmit… semmit se, Felsőbbrendű gondolatok… azt se. Ha felmásztam egy hegyre, lelöktek, Ha lementem völgybe, megkötöztek, Ha nagy ötletem volt, rúgtak, elgáncsoltak, Ha jó véleményem volt, elhallgattattak. Nem tudok én már semmit… semmit se, Mennék saját utamon… népmese. Ha volna legalább egy gyertyányi fényem, Tán látnék valamit, mit sugall az énem, De hát rozoga élet megfosztott önmagamtól, Hogy szilárdan álljak lábamon én, és… magamtól. Nem tudok én már semmit… semmit se, Vagy már tudom, de vagyok… senkise. Vecsés, 2011. szeptember 6. – Kustra Ferenc József- önéletrajzi írás. | |||||
| |||||