|
|
|
|---|---|
 |
|
| Porszem vagyok… | |||||
| Csak egy porszem vagyok a nagy sivatagban.
Fú a szél és gördülők át a dombon, lassan. Nincsen semmi lehetőségem megállni. A szélzúgásban nem tudok kiáltani. Nincs, akihez szóljak, itt minden egyforma És itt pillanatnyi az alak és forma. Dűnék jönnek, mennek, ahogy fúj a szél, Csak gürcölök, ahogy fúj a szél és nincs cél. Jó nagy tevelábak jönnek, rám taposnak, Nekik mindegy a homok, csak vándorolnak. A teve szőrébe ragadni nem tudok, Mert én csak dűnéről dűnére vonulok. Borzalmas érzés, egy szem homoknak lenni, Miközben a szél feladata elvinni És innen jó messze, más dűnébe épít, Ahol már nem jár teve, aki segít. Csak e kedves púposka volna reményem, De kellene, hogy fölismerje erényem. Bundájába lennék, nem lenne egyedül, Én meg az erdőben elhagynám hitlenül. Úgy hallottam ott már esik is az eső És nagy sárban én lehetnék az első Szem, alkotó rész a vályogtéglában És legalább alkatrész, szép nagy házban. Csak gördülők tovább a dűnén és semmi Kilátásom innen egyszer kikerülni. Csak fúj a szél, fúj, átfúj az ember lelkén. Homokszem! Embernek képzelem magam én? | |||||
| |||||