|
|
|
|---|---|
 |
|
| Don-kanyarban… még élő poéta vagyok | |||||
| Robbanásoktól nem hallom a papír sercegését…
A versenyt futó lövedékek áradatában írok, Közben meg aknák sorban robbannak… remélem, még bírok… Itt a kegyetlen valóság az úr! Már, sírni sem bírok! Sivár, oly’ jeges a Tél-tábornok lehelet, Átjárja, fáradt, elveszett, fagyott testemet. Oly’ nagyon bánatos vagyok, hull a sós könnyem, Mert, mit a sors rám rótt, nem viselem egykönnyen. Könnyem sós, nem fagy le, folyik csak végig az orcámon, De bárhogy zokogok is, ez nem segít a harcomon… Állandóan ég a tűz a pokol kénköves mélyén, Itt a mínusz negyven éget a föld… feletti részén… Nincs itt sem penna, sem kalamáris, belefagyott tenta sem, Csak egy csonka tintaceruzával írok neked, édesem. Szívem asszonya, a szerelmem lángját hiába lövik! Te tartasz engemet életben... meg Isten is őrködik! Mi itt éjjel-nappal egy fehér jeges-havas gyászlepel alatt vagyunk, Katonasisakból, sohasem kerül elő a kócos, izzadt hajunk. Csak hull a sok hópehely… szívünkkel is csak emlékekbe takarózunk. Nem is tudom, hogy írjam le, ami a szívemet nyomja, Azt, ami az itteni sok embernek keserves sorsa. Rád gondolva csendben sorvadok el, mint hulló falevél, Amit leszakított otthonából a kegyetlen, vad szél. Jéghideg és kékes csillagok őrzik az álmaim helyetted… Nekem, semmi vágyam már nincs: csak ott lenni, örökre melletted. Jaj! Orosz KV harckocsi ágyú lövege, most mögöttünk lecsapott, A jégdarabos hó, mint gejzír, a magas égbe felcsapódott... Édes asszonykám, kérlek, folyvást imádkozz értem, Lehet, hogy ez segít, haza kell vinnem a létem… A messzi Oroszországból küldöm neked ezt a levelem, Tintaceruzám nyalogatom és szinte ráfagy a nyelvem… Huh, a szentségit, ez biz' nagyon közel volt! Beleremegtem! A kisfiunk jól van-e, jó lenne már őszre otthon lenni Neki az iskolában, az első napokban erőt adni… Ah, pont felénk lő az orosz egy nagyobb géppuskával, Húznám én magamra a jeges havat, garmadával… Le is kuporodok a jeges-havas árok mélyére, Fejre kell vigyázni, arra van még embernek szüksége. A lövészárokban toporgok, hogy a hideget bírjam, De velem van a nagy semmi és ma már eleget sírtam. Karöltve toporgunk a semmivel, kart-karban, Ez biztos, hogy több mint semmi van, vakult harcban. Olyan, messze vagy tőlem, nagyon-nagyon vágyom... A lelked persze itt van velem, így akarom! Emléked átölel, itt vagy... papírdarabon. Nincsen itt írószer másom, Tintaceruzával írom Szívemnek asszonya, ezt a tábori levelet. A világoszöldön, majd olvasod a betűket! A szívem lángját, csak akna, bomba olthatja el, Vagy csak szívbe hullt, jeges hópehely, fedheti el. Elképzeltem, milyen vicces az a gyászlepel... A sok egymásra rakódott fehér, hópehely?! Asszonykám, a messzi orosz földről szeretettel írok neked, Gránáttűzben vagyunk, és havon ülve kell védeni feneked… Szívem édes asszony, de jó lenne inkább veled lenni, Vigyázz is e levélre, mert majd együtt fogjuk olvasni. Rettentő messze vittek tőled, de Istenünk, ő még velem van, Sokat imádkozok hozzád és, hogy Ő segítsen a harcomban. Szerelmetes asszonykám, ugye vársz engemet és hű leszel hozzám? Nézegetem a közös fényképünket, ugye híven-hűen vársz rám? Néha, megáll a perc, a halál dús gyönyörében És mi merengünk a hideg, éjjeli csendjében. Nekem meg sokszor eszembe jut, mi játszódik le otthon a gyerekemben, Aki vár engemet haza, de talán tudja, maradnom kell seregemben. A katonák itt, a jeges napjaikat nehezen élik. Mi lesz? Élünk, halunk? Folyton, egymástól csak ezt kérdezgetik. Katonákat érdekli, mikor mehetnek haza! Ezt félik! Mindenki nagyon bízik a hazamenésben, majd a jobb jövőben. Ez sokaknak sohasem jön el, éltük véget ér a Doni télben… Itt a magány malma igen lassan őröl, És látom a nagy kő, halállal is flörtöl. Nem elég baj, hogy az elfagyott testnek a haldokló lélek koporsója, Ha betalál egy akna, a lélek lesz a testnek, utolsó sóhajtója… Emlékeink itt mind csak a jéghidegbe fagyott lélek-árnyak És ők veled vannak lövészárokban, éppen mögötted állnak. Nem bántanak, emlékeztetnek, veled nem beszélnek, csak úgy, várnak, Ha ez a rettenet itt, sokáig tart, nem idézhetővé válnak... Én úgy érzem, a frontvonal nem tesz jót, hiányt érző lelkünknek, Ha meg eltalál egy ágyúgolyó, nem tesz jót a küllemünknek! Feltépi a húst és szétszórja a lélekcafatokat! Elnémítja a félelemtől, csak halkan makogókat… Szednék én itt virágot, de nem látok tovább a ködnél, Várok én egy jobb világot, de nincs más, ágyúlövésnél… Lassan fa-szén leszek, mint a keményfa… lövöldözésnél. A katonák itt, a jeges napjaikat nehezen élik... Mi lesz? Élünk, foglyok leszünk, vagy halunk, folyton csak ezt kérdik. Katonákat érdekli, mikor mehetnek haza! Ezt félik! Hiszek én a hazatérésben, a lehetetlenben… Hiszek én a hazatérésben, a hihetetlenben! Vecsés, 2017. január 15. – Kustra Ferenc József: - íródott történelmi visszaemlékezésként az ott veszett katonáinkra. | |||||
| |||||