|
|
|
|---|---|
 |
|
| Az els? csók | |||||
| Bizony, valaha nem kellett ilyet
álmodnom, hogy a párna nyugtot adjon s társaim hulltán ne legyek ijedt, mint gyomlálás után a megmaradt gyom, - mikor még kis kamaszként, ki siet, nehogy a víg sétáról elmaradjon, fütyörésztem és rugtam a rögöt s Ilonka várt a kertkapú mögött. ...Húsos gallyakról csöpögött az illat, csilingoltak a fán a levelek. Itt az id?, a titkok titka nyilhat! Szörcsögve tört fel vágyam, mint meleg vérbuggyanás, mikor a mellbe nyil hat s azt hittem, roppant terhet emelek s görnyedtem, mint virág, ha himporos had, méhek súlyától csaknem földre roskad. Te épít? és romboló elem, mely nélkül létünk tája puszta, téli, Pet?fi álma, els? szerelem, ki tudna rólad méltókép beszélni? Hiába hangolom és szerelem a lantot, földi hang ki nem beszéli azt a fájdító, boldog muzsikát, mi akkor, egyszer bennem muzsikált. Pucér, pelyhedz? lánykatest lubickol a szív tavában és a vér locsog, kagylószín lábujjával szembeprickol s félálomban sz?z hónaljpamacsok csiklandják orromat és számat is, hol nagyhirtelen most meggyullad a csók, meggyullad pirosan, perzselve lángol, - szeretnék kiszaladni a világból. Kirohanni s a csillagok között zokogva futni, izzadtan, bolondul, míg kergetnek batisztba öltözött angyalkák s valamennyi csókot koldul s az Isten rázza t?zb?l ötvözött kolompját és az csengve-bongva kondul. Csillag szikrázik, angyalcsók ragyog s menny, föld azt zengi: Szerelmes vagyok! Ti kisfiúk, ti nyurguló palánták, kikben az els? csókvágy sistereg! Ha tudnátok, a férfit mire szánták gonosz, fenekv? asszony-istenek s hogy alszanak ki sorra mind a lámpák, a férfiszívek és csak füst remeg s korom komorlik tovalebeg?ben fölöttük a borzongó leveg?ben. A nedvesrügy? els? vágyban is ott szunnyad már a szúrós férfipálya termése, érett szerelmünk hamis, zöldmérg? magva, dancs tragédiája, mely - mondjam-é? - most négy év mulva is belémmarcangol, ujjaimba vájja tüskéit s mindent újra felszakít, mit oly anyásan heggesztett a hit. Egy drága n?, egy asszony, kit szerettem Fák sírjatok, virágok sírjatok! Hogy elfeledtem, hogyan is hihettem? Füvek ti, sírjon minden sarjatok, füvek, akiken ágyamat vetettem s ahol most már egyedül alhatok! Könnyfürd?ben szépüljön égi lénye s haljon meg egy nagy szerelem regénye. Nem jajgatás ez, sajgó szisszenet, te sírsz csak, vés?, aki lassan vésel, készül az emlék, végs? izenet, fontolt írás, mit késem k?be présel: Áldás lobogjon a feje felett hideg sugárral, égszín feledéssel, áldott legyen a csókja mással is, áldott legyen haló porában is! S te költ?, kit a bú mindegyre átvonz a zord jelenbe, - mondd versed tovább! Térj vissza csak a régi délutánhoz, melyen piros pipacs, kék szarkaláb közt csábított és vont egy napsugár-bronz leányhaj, egy kis kéz, egy karcsu láb, egy száj, mely rizsfogakkal ajkát rágja s a zsenge vágy, e rózsaszín? máglya. A fecskét, hogy a romló kert felett merre röpüljön, ki tanítja arra? Ki tanítja meg fújni a szelet? Ki tanítja a felleget viharra? Ki mondja meg, mikor van kikelet s bonthatja bolyhos bársonyát a barka? Ó, van jeles, nagy tudomány, amit tudunk, noha rá senki sem tanít. Míg nyugton alszik a gyanútlan elme, nem sejtve, hogy mi nagy baj várható, súnyin közelg az érés gerjedelme, a macskalépt?, orv gyujtogató s a szikrát odalopja ?kigyelme, ahol a t?zvész könnyen gyujtható: a fiatal test fülledt forradalma füstölve lobban lángra, mint a szalma. ...Ülünk egy bodros körtefa alatt. Agyamra mintha téboly g?ze szállna. A félkezem derekára szalad, másik hajába túr... Riad, kiválna karom közül, de nem tud... Pillanat... ajkamon ajka, két kis nedves málna... Mint gyom közül cikkázó csöpp gyik, oly fürgén siklik ki száján a sikoly. Talpraszökik. Izzó parázs a képe s arcomra ken egy csattanó pofont. Nem bánja, hogy a szoknyájába tép-e a parti s?rü, melybe beleront, csak fut, bukdácsol, nyargal a sötétbe. Hátát ugrálva verdesi befont két varkocsa. Én meg csak állok, állok a fényben és rekedten kiabálok. - Ilonka, állj meg! Ott folyik a víz, vigyázz! Vigyázz! - de nem jön semmi válasz. Nyelvemen csíp?s, furcsa málna-íz, ínyem cukortól s?r? mézet nyálaz, szemem párás, homlokom csupa víz, szívem kalimpál és inamba száll az els? mámor, a fájó, reszketeg, s már hallgatok és némán reszketek... Elindulok kutatni nagysokára a szökevényt. De léptem tántorog. Megvan! - A parti pázsit pamlagára d?lten piheg és sír és hánytorog. A gy?rött kis fehér batisztruhára gallyakon átsz?rt, sárga láng csorog. Kerülgetem lopódzva, lassan, lassan s melléguggolok, hogy megsímogassam. - Hallod, ne b?gj - kezdem, de meghatott vagyok én is. - Ne b?gj, hisz semmi baj sincs. - Még csuklik és szipog ötöt-hatot, majd fölveti szemét. Egy kósza hajtincs hull kis pufók, könnyekkel maszatolt képére és: - A gyermek - mondja, - nagy kincs, de szörny?, hogy törvénytelen legyen. Most már muszáj, hogy engem elvegyen. - Miféle gyermek? - kérdezem riadtan. Halkan szól, mintha b?nr?l vallana: - Ha meghalnék, se volna kár miattam, mert a lányoknak (mondta nagymama,) gyerekük lesz, ha férfi csókja csattan szájukra... mint az én szájamra ma... S szemének újra megered a nedve s zokog, arcát tenyerébe temetve. Hallom, hogy kuncog és vihog a nap s ahogy vigyordul, úgy süt egyre jobban, a vén Szamos kaján kacajra kap, kövér hulláma pukkadozva csobban s víg pacskolással a hasára csap, a nagy természet hahotába robban, ezer madár csivog, kacag ezen s kacagok én is, - szinte könnyezem. Titkos, komoly magyarázatba kezdek, hogy megvígasztaljam a kis csacsit s roppant meggy?z? szemeket meresztek. - No, nem haragszol? Adj hamar pacsit! - Sokáig bámul, kuporodva veszteg, majd búgva fölnevet és rámkacsint. - Bizistók - kérdezi mellemre bujva, - nincs semmi baj? Akkor csókolj meg újra! | |||||
| |||||