|
|
|
|---|---|
 |
|
| Mint kihűlt várrom az élet… | |||||
| Előre… én sehonnan tudhatom, hátra hány évem maradt,
Meg talán vár-e még küldetés a borús, kéklő ég alatt. Vajon, mesélhetek-e még én… nekem is új élet fakadt? Tegnapjaim, már mind temetett és ehetetlen... A mákat nézem, ezek nagy része temetetlen. Holnapjaim… vajúdásuk szinte lehetetlen. Világtól rejtegettem vágyam és minden féltett kincsem, De már látom, nagy, romos kőheggyé vált minden mögöttem. Váram rom, fala, szilárd alapja sincsen! Ez életem. Ahogy öregen észlelem, felém már nincs szánalom se, De azt is látom, hogy nincs meg a szánalom esetlege! Immár, ezüstős hajú vagyok én, én a jó öreg vándor, Az utam is öreg, s megöregedett előttem a jászol. Ez a helyzet, ezt sugárzom, járhatok én bármikor, bárhol. Nem lesz itt már csata, nem lesz itt, egyéni bajvívás, Aki ilyet akar, az lehet tőlem, mindenki más… Én emlékszem mindenre a régmúltból és még régebbről, Azokra, mik előtörnek a temetett messzeségből… Bajt vívni meg már minek? Csak azt is, feledékenységből? Régi múltból, még régebbről, Tör előre messzeségből... Kihűltem én is, mint a várban régen az élet, Már csak kockakövek egymáson, enyészeté lett! Meg közöttük már a gaz! Ami immár még, úr lett! Várromom sok-sok, mázsányi, szürke és karcos kockakő, Természetes emlékek zúdulnak alá… beterítő! Ez, nekem csak ellen-barikád, vagyok, sikoltva nyögő! Életemben volt még a váramban saját kutam, De ma már heveny szomjúságom a rajt-cél futam. Volt nekem is, mint másnak nehéz keresztem, De már az sincs, elkorhadt már és letettem... Ülök az árokparton, mindent feledtem... Vecsés, 2016. november 22. – Kustra Ferenc József | |||||
| |||||