|
|
|
|---|---|
 |
|
| Ha eljő’ az est... | |||||
| A lassan eltűnő napfény, mint a fonnyadó vörös rózsa,
Mállik a nappal, mint korhadt fahídban a hasadt tartófa… Vöröslő alkonyi ég, óh, mondj, ha akarsz, most mondj még mesét, Támad a sötétség, én már látom éj fekete setétjét. A lanyhuló napért, kegyelemnek kérése meddő, A múló napfény helyett a sötétség bizton eljő! A lemenő Napnak fénye most még… ah, már csak halványan ragyog, Az est, settenkedve, lopakodva, csendben, de előandalog. Még halványuló alkonyi bíborban csendesül az este De már jő az éj, és teríti... lám, matt fekete a leple. De nem leszek ám én egyedül, csak magammal, Majd velem leszek, tudattalan önmagammal. Messzire nézek, távolban a hegygerinc, egyre eltűnőbb, Már most azt várom, hogy láthassam őt ismét, reggel mielőbb. Eljő’ a reggel is, Te elköszönsz nappalra, búcsúzol… Találkoztunk majd veled, de még előtte... napfényt hozol. Gondolkozok, loholnom kellene még a napfény után, De rájöttem még a bandukolás is, sok lenne talán… Mára már nincsen tovább… ilyen a sors, Reggel lesz virradat, várom... szélvész-gyors. Vecsés, 2013. március 14. - Kustra Ferenc József | |||||
| |||||