|
|
|
|---|---|
 |
|
| Lassan betakart a sötétség… 1/3. | |||||
| Képzeletem…
Csak egyedül voltam, jól elvoltam a kertben, Az éjszaka körül ölelt a sötétségben… A fénytelensége, benne volt a lelkemben. Most, este lefeküdtem fűágyamban, a csillagos eget bámultam, És eszembe ötlött egy gondolat: ez a plafon? Csak néztem, ámultam! Ahogy besötétedik, a csönd is elhallgat… miért? Erre gondoltam… Az ég, kékjében tükörként keresem a saját arcom, És keresem légben... kergetőző kusza gondolatom… A csendes estét, üde sötétség hasítja szét… hallom. Éreztem én, hogy ezen estét a kertben kint kell töltenem, Láttam, a csillagfény-koszorúnak is kell a jelenlétem. A lelki mindenható rám borult… rendben a lelkiségem. A fűcsomók között, már nem csíptek, nem voltak vörös hangyák sem, Sötétségben, elveszetten álmodoztam… világ, én, semmi sem… Beleolvadtam az éjbe… én voltam a lehetetlenségem… Éltem egyes, de átélt részletei… olyan régen volt… Ebben a vaksötét nyári éjben emlékezni? Fényfolt… Egy halknyi, pici fényt nekem, csillagok kórusa dalolt. Eszembe jutott, sok minden, de a sötétségbe burkolózott… Egy hullócsillag, meg a nagy kanyarban utolsót rugdalózott… Az agyam meg változatosan, felületesen vagdalkozott… Oly’ szép volt a kertem mennyezete, tágra nyílt szemmel bámultam… Bármerre néztem, mindenfelé oly' sok csillag volt… csak ámultam. Közben agyam rájött, hogy a sötétben vagyok… összerándultam. Néztem a sokmilliónyi fényes pontot, egy-egy csillagot, Azt véltem, hogy eleink, a sok igaz magyar ott vágtatott És némely csillag mostan azért porzik, mert épp’ ott vágtatott… Csendes, derűs alkonyra ereszkedett le az este, Szél a fák között… messziről hallik a patak nesze… Hangosan kongó tehénkolomp, állat nyakát verte. Az esti hőségben, mereven, mozdulatlanul lógtak a levelek, Csak néztem, ahogy rám sötétedik, már nem láttam, milyenek az erek. Azt sem tudtam kivenni, ami a kisebb levél az náluk a gyerek? Szél nem fújt, nem törte meg a nyáladzó, vibráló fényeket, Olyan volt, mintha mennyezetbe szúrnánk csillagfény kévéket. A hajlongó fűben, csillagok borzolják a kedélyeket. Szívem csak lassan andalog a sötét éjben, És beleütközik a sok-sok emlékképbe, Amik ott vannak a távoli homály-fénybe. A sötét égbolton, csak nekem ragyognak a csillagok, És úgy tűnnek, mint a végeláthatatlan lámpasorok. Beborítanak, úgy érzem, rám ragyogó pillantások… Az éjszaka lampionjai, örökön villódzó csillagok képében, Szórják rám a vaksötétség szűrt fényét, mindenhonnan, és összességében. Így a láthatatlanul vaksötét éjszakát jól látom, terjedelmében. Láttam egy nagyon, kirívóan fényes csillagot… a sarkcsillag lehetett. Lehet, Petőfiék amikor választottak, kocsijuk erre mehetett? Itt fönt az égben, olyan sok csillag van… választani eleget, nem lehet. A természet lágy ölén, harmóniában csillagfényes éggel, világgal, A diszharmóniától eltávolodunk, begyűjtött égi sugárzással, És az élet megy tovább szépen, idő is megy időleges megnyugvással. Idővonaton érkezett a vaksötét este Bebocsáttatása, természet örök törvénye. Majd a reggeli pirkadat, az élet reménye… Talán, jó egy órát relaxáltam, gyönyörködtem, pihengettem, Ettől a mély-levegőt, kapkodva szaporáztam… piheggettem, Majd a füvet markolászva felkeltem, lakásba belibegtem. Vecsés, 2015. június 27. – Kustra Ferenc József | |||||
| |||||