|
|
|
|---|---|
 |
|
| ’56 őszén | |||||
| 8 éves voltam…
Apámmal álltunk az udvaron, néztük a kék eget, És amit láttunk az is sok volt, repülőgépeket. Kelet felől bombázók szálltak felettünk, Budapest volt, útirányuk... Nem szálltak magasan, motorok bőgtek, pilótáknak ez volt... munkájuk. Apám mondta, várjunk itt kicsit... lebombáznak. Megmutatja, hogy milyen a hang, ha bombáznak, És hallottam a hangját a sok robbanásnak! Hallottam a robbanás-robajt, Apámtól meg a csendes sóhajt. Apám kezét fogtam és vérzett a szívünk… Apám mondta ha, elmennek, jó ha, élünk… Apám három nap múlva borotválkozott, hogy ő is megy nyugatra, Engemet hívott, én nem akartam… zokogásom visszatartotta. Ma már megöregedve sajnálom... hogy gyerekként így döntöttem, Ennél messze… biztosan, jobban alakult volna az életem… November negyedikén úgy délelőtt-tájt, én a nagypapámhoz indultam A Zrínyi utcába, át kell mennem a vasúti sorompón... kitisztultam... Voltak ott felnőttek több mint tízen, de mindenki megállt, mert Gyál felől Tankok jöttek és mentek a négyes út és Pest felé... zászlós ment elől... Százötvenhárom tank ment el előttünk és kiásták a lánctalpnyomot. Én aztán belementem, majdnem derékig ért.… Akkor kaptunk zsarnokot. Több felnőtt is számolta hangosan De, már én is tudtam, nem pajkosan... Nyolc éves voltam, kitűnő tanuló és eszes gyerek, Honnan tudhattam volna, hogy mit hoznak az évtizedek? Vecsés, 2017. február 14. – Kustra Ferenc József | |||||
| |||||