|
|
|
|---|---|
 |
|
| A reményhez | |||||
| F?ldiekkel játszó
Égi t?nemény, Istenségnek látszó Csalfa, vak Remény! Kit teremt magának A boldogtalan, S mint védangyalának, Bókol úntalan. Síma száddal mit kecsegtetsz? Mért nevetsz felém? Kétes kedvet mért csepegtetsz Még most is belém? Csak maradj magadnak! Biztatóm valál; Hittem szép szavadnak: Mégis megcsalál. Kertem nárcisokkal Végig ?ltetéd; Csörg? patakokkal Fáim éltetéd; Rám ezer virággal Szórtad a tavaszt S égi boldogsággal F?szerezted azt. Gondolatim minden reggel, Mint a fürge méh, Repkedtek a friss meleggel Rózsáim felé. Egy híjját esmértem Örömimnek még: Lilla szívét kértem; S megadá az ég. Jaj, de friss rózsáim Elhervadtanak; Forrásim, z?ld fáim Kiszáradtanak; Tavaszom, vígságom Téli búra vált; Régi jó világom Méltatlanra szállt. Óh! csak Lillát hagytad volna Csak magát nekem: Most panaszra nem hajolna Gyászos énekem. Karja közt a búkat Elfelejteném, S a gyöngykoszorúkat Nem irígyleném. Hagyj el, óh Reménység! Hagyj el engemet; Mert ez a keménység Úgyis eltemet. Érzem: e kétségbe Volt er?m elhágy, Fáradt lelkem égbe, Testem f?ldbe vágy. Nékem már a rét hímetlen, A mez? kis?lt, A zeng? liget kietlen, A nap éjre d?lt. Bájoló lágy trillák! Tarka képzetek! Kedv! Remények! Lillák! Isten véletek! | |||||
| |||||