|
|
|
|---|---|
 |
|
| Írok a balkonon… | |||||
| Csak ülök csukott szemmel és aggyal… írok a balkonon,
Két sor között kitekintek, látom elállt a forgalom… A papír csak nem vet le, mint a szilaj ló? Viseljen el, mert tollal vagyok kardozó! Szúrok, döfők, sajnálkozok a leírt szavakkal, Hová megyünk, én és a lúdtoll… apró pacákkal? Papíron hagyjuk a nyomunkat, Örökül hagyjuk a szavunkat… Ki majd sokára, talán olvassa a soraimat, Nem tudja, ki is voltam. Gondolkozik utca hosszat? Érdekli-e majd, hogy én most hogyan gondolkozok, írok? Milyen most a világ, az emberek és én még mit bírok? Gondok barázdálják orcámat, sok terhet cipelek a vállamon, Amikor tükörbe nézek, látom, eluralkodott a szánalom. Írás közben csak támadjon, és majd kifonom a szófonatot, Gyorsan leírom, hogy meg ne szakadjon, nem hagyom, gondolatot. Az új gondolat olyan, mint egy gyorsvonat Megjön és robog tovább, mint tehervonat. Én érzem, hogy legyőz! Illúzió az élet? Jó és rossz történik, de csak ez, mi két véglet? Nem vagyok süket, csak nem hallom ez a létet. Legyen hitünk, írjunk, ha a lelkünkben ott bent szorító, Mert ha nem írod le, elfeleded ez elszomorító! Sőt! Nagy gondolatot elfeledni, léleknyomorító! Amikor a szellő a lelkemben feléleszt egy szép dallamot, Békés poétává válok, el is felejtek minden haragot. Rögvest fel is szállok az alkotás zakatoló vonatára, Itt van aztán szükség az író poéta teljes tudatára. Néha, végig húzód ujjadat a papíron végtelenül, Mert nem jut eszedbe semmi, csak üldögélsz… nem fesztelenül… Szúrok, döfők, írok, sajnálkozok, mint elkalandozó! A papírom, csak nem vet le, mint betöretlen, szilaj ló? Viseljen el, mert régi vitéz vagyok, tollal kardozó! Vecsés, 2015. június 24. – Kustra Ferenc József | |||||
| |||||