|
|
|
|---|---|
 |
|
| De ne sírj… | |||||
| Fáradtan ballagok völgyemen át,
Vállamon hordom világom baját. Senki nem tart vissza, ha elveszek… Ki lesz? Lesz, ki örül, ha nem leszek? Ha megszököm visszatart-e Te, Bárki? Hiányozni fogok-e, mond Akárki. Pénz nem szeret, Boldogság nincs, Életem, nekem olyan, mint Kalóznak, elátkozott kincs. Völgyben járok Szép időre várok, Lelkem szárnyal, A fagyi visszanyal. Hullik rám az eső, Ez könny a szememből, Így nem látom a szép időt Csak a mást, az elmúlt időt. Nem vagy Te sehol, főleg nem velem Pedig nekem adna... lételemem. De ne sírj, töröld ki szemedből könnyet, Én sem ejtek már nagy, oroszlán könnyet. Vittelek volna magammal, De nem jöttél, tévelyegtél. Sorsunk két vonatra rakott Sorsunk két irányba hatott. Könnytől nem látom, én… Nem te sírsz, hanem én Ez így nem fenomén. Ne sajnáld ha elmúlik A nekem mocskos élet, Majd a vége után, porhüvelyünk Elporlik. Ettől ember nem félhet. Minden dalnak eljő... vége van, Ez úgyis csak sirató nóta. Nekem csak annyi volt a kvóta! Vonatom a pusztában egyedüli, Csak megvadult hóförgeteg kíséri, Végállomást előbb-utóbb eléri. Mi a sorsodtól nem véd, ne sajnáld, Engem nem vár senki sem, ez sajnáld. Majd a végállomáson… Majd én tán' uralkodón... A sorsszerű magányon. Raknám én a kazánt, hogy legyen gőz, De nem támogat engem a dizőz. Vonaton hátul, csak ücsörgök, Nincs kedvem, magamon röhögök... Mozdonyra, nekem nem adatott... szállni, Biz’ a madaraknak adatott… szállni. Szemem nagyon fátyolosan látja múltamat, Tán’ siratom az életemet… mély kutamat... Jó és rossz biz' keveredik, Jó élet, nem sikeredik. Életem pedig annyira jól indult Megszülettem, így a jó is megindult. De utólag tudom, minden rosszba bele fulladt... Tanultam, tettem, tudtam, közben minden kifulladt… Két vonat is van. A másik régen Csak távolodik, Én meg nézem és Szemem párásodik. Még nézek és látom Ablak dérre rajzolnak kis kezek, Várom, de azok sem integetnek. Vonatom halad, csak Monoton zakatol, Kalauznő itt sincs Ki nekem udvarol. Hóvihar vesz körül Gonosz biztos örül… Ablakom befagyott, Ki azon, nem látok, Nincsen kiflim és kakaóm, Pedig finom... belemártom. Ha én kiszállhatnék Kincset találhatnék, De az élet hullámvasút És enyém mindig völgyvasút. Mozdonyomnak, folyton csak a vágányt javítottam, Hogy haladjon, sínpárt, utat fölszabadítottam. Körben mindenhol partizánok voltak, És rongálták a sínt, hogy ne haladjak. Mozdonyomat megállítja valami... A bak! Kocsim indóháznak dől… Kitörik az ablak! Nem lesz itt függöny Mint a színházban, De előadásnak vége lesz Az örök, végső elmúlásban. Itt már nem lesz gond az életre, a tervekre Így járok én majd sok mindennek a végére. Vonatom is másé lesz, csak föl ne szálljatok, Mert szerencsét nem hoz, látjátok... meglátjátok? Sivatag kiszárad… Erdő is elszárad… Faág is letörik… Élet összetörik… Előbb utóbb megérkezek A végső végállomásra… Addig meg csak –de minek- Emlékezek a múltra... Mi nem olyan jó… De már mi másra? Vecsés, 2010. október 23. – Kustra Ferenc József | |||||
| |||||