|
|
|
|---|---|
 |
|
| Fény-sötét… (Naplementében) | |||||
| A poéta…
Érzem, ahogy sötétedik, a fény-sötét, féltőn ölel át, Egyesít az ég és föld között a nagy semmiség terén át. Elmegy a napfény, messzi útra indul, Terjed a sötét és vakon kivirul. Az éjszaka dalára mindig figyeltem, Ma is olyan, mint… feszített húr a lelkem. Estefelé az asztalnál írnak a Poéták, Alkotnak, jókat, nekik nem gond, gyűlnek a strófák. A fény lassan láthatatlan lesz, de a maradék, Még lilás-vörösben játszik… csak álom-szakadék. A Poéta, hogy lásson, gyújt, legalább két gyertyát, Lúdtolla hegyét megvágja... keresi fortélyát. A gyertya fénye keveredik, a legutolsó napsugárral, Ami beóvatlankodott a szobába, és eltűnik mával. A Poéta a lúdtollát tentába mártja, gondolatát Bőszen papírra veti, novellát, lírát és aforizmát. A Poéta a saját gondolatai között lépked, Magányosan csak álmodik, gondolatokat letépked. A gyertya lángja táncolja a naplementét, Ő meg nézi, közben lélekből írja versét… Vecsés, 2012. november 1. – Kustra Ferenc József | |||||
| |||||