|
|
|
|---|---|
 |
|
| Csoda | |||||
| Örök nyár van a szívembe\',
mert a lakója, te itt élsz benne. Néma ima,\'mely az égbe száll, meghallgatásra ott talál! Tavaszt rügyez? hajnal, tenyérbe rejtett mustármagot ágyazott be kósza szell?k szárította víztócsák gödreibe. Vakító nyár hozott arcunkra rikítón pírt, s karmolta körmeivel homlokunkba sötét vonalát, hisz vakvágányra tettük életünk vonatát! A nyári zápor kimosta sorsunk szennyesét. Szárító kötélen függött, mígnem elfújta az ?szi szél. Gyümölcsillat szédít? erejét?l, mint köd oszlott szét a mámor-ittas, alig szunnyadó szenvedés! | |||||
| |||||