|
|
|
|---|---|
 |
|
| Neked | |||||
| Neked
Valamit mondanom kellene, hogy pajzsom bús éneke szemeid végtelen tengere hallja mit éjszaka álmodom nem kell hát nem mondom mit éjszaka magányban álmodom magányos szívemnek szelleme szólít míg holdudvarban táncot jár ki végtelennek végére jár éjére vár... A lélek, ki rabod a gyönyörben téved mert hisz még az örömben reménynek koronás koldusa tartom kezem és dacos büszke fejem Csókodért, melyért lándzsát törnék életedért életemmel vívnék babérlevél, s mulandó glória kincseim mik nem voltak, s nem lesznek temetetlen holtak tán szeretnek és nem felednek... Hallgasd e könnyt?l bús dallamot máglyák tüzére írt szólamot pattog a láng és égnek küldi angyal pogánytól szült énekem Nem kíván senki örömöt énnekem mert nincs ma, nincs tegnap halott a jöv? álmaim méhében ring a bölcs? melyb?l rám mosolyogsz, te születend? gyermek kinek nem lesz anyja szerelmem hagyd vérbe fagyva... Mert így lesz jó, írták a jósok nem futnak egybe szomorú sorsok de hunyd be szemeid és érezd hogyan verg?dik valahol egy szomorú szív és hallgasd a hold dala merre hív kövesd s ha találsz majd egy sírt hol ember sem lélek nem jár érted érted halt meg, kis madár Ne sirasd, mert mosolygott szenvedett... szeretett... alkotott... ?rizd... | |||||
| |||||