|
|
|
|---|---|
 |
|
| Boldogság és szenvedély | |||||
| Nem vagyok már, aki hajdanában,
Szirt-éleknek zúgó csermelye, Benne forrongó, de vad er? van, Mely megdöbbent, útját futva le. Rónaságnak lettem most patakja, Mely szelíden, lassan folydogál, Csillagocskát tükröz síma árja, És mellettem part virága áll. Lelkem többé már nem árva felh?, Melyet a szél mennydörögve ?z, Míg keblében óriási harc f?, Vad sötétség s szentelt égi t?z. Lelkem ?sznek l?n most tiszta napja, Mely gyümölcsét híven érleli, S bár a nyár körül már nem ragyogja, Fergetegjeit sem ismeri. - T?zvész volt szerelmem - most egész más - Mely dühöngve nyargal házakon, És el?tte fény, utána romlás, Visszarettent s mégis vonva von. Lám, mivé lett - kisded jóltev? t?z, Mely a szentelt házoltáron ég, Biztosan melenget s együvé f?z Kis körében csendes házi bék. Költ?ibb volt és nagyobbszer? a Bömböl? ár, t?zvész és vihar, Mint a síma víz, ?sz h?s sugára És a láng, mely házoltáron áll; Ah, de mindezek költ?-varázsa Mégis, mégis az emlékezet, Róluk ?szi nap kis t?z körül ha A megbékélt boldogság cseveg. | |||||
| |||||