|
|
|
|---|---|
 |
|
| Az én menyasszonyom | |||||
| Mit bánom én, ha utcasarkok rongya,
De elkisérjen egész a siromba. Álljon el?mbe izzó, forró nyárban: "Téged szeretlek, Te vagy, akit vártam." Legyen kirugdalt, kitagadott, céda, Csak a szivébe láthassak be néha. Ha vad viharban átkozódva állunk: Együtt roskadjon, törjön össze lábunk. Ha egy-egy órán megtelik a lelkünk: Üdvöt, gyönyört csak egymás ajkán leljünk. Ha ott fetrengek lenn, az utcaporba: Borúljon rám és óvjon átkarolva. Tisztító, szent t?z hogyha általéget: Szárnyaljuk együtt bé a mindenséget. Mindig csókoljon, egyformán szeressen: Könnyben, piszokban, szenvedésben, szennyben. Amiben minden álmom semmivé lett, Hozza vissza ?: legyen ? az Élet. Kifestett arcát angyalarcnak látom: A lelkem lenne: életem, halálom. Szétzúzva minden k?táblát és láncot, Holtig kacagnók a nyüzsg? világot. Együtt kacagnánk végs? búcsút intve, Meghalnánk együtt, egymást istenítve. Meghalnánk, mondván: "B?n és szenny az élet, Ketten voltunk csak tiszták, hófehérek." | |||||
| |||||