|
|
|
|---|---|
 |
|
| Paul Verlaine álma | |||||
| Álmodom egy n?r?l, akit nem ismerek,
Forró és különös, áldott, nagy Látomás, Aki sohasem egy s aki sohase más, Aki engem megért, aki engem szeret. Mert ? megért. Neki, óh, jaj, csupán neki, Bús, áttetsz? szivem többé már nem talány, Sápadt homlokomnak verejték-patakán Frissítve omolnak az ? szent könnyei. Barna, sz?ke, vörös? Óh, nem tudom én, nem. A neve? Emlékszem: lágyan zendül, mélyen, Mint kedveseinké ott lenn, a sírba, lenn. Nézése hallgatag szobrokénak mása, Szava messzir?l jön, komoly, bús, fénytelen: Mint elnémult drága szavak suhanása. | |||||
| |||||