Tavasz és nyár, ?sz és tél és tavasz
úszik egymás után, úszik az ablakom el?tt!
Éveken át feküdtem és néztem, ahogy elúsznak és számoltam
az éveket, a szívem néha összecsomózta
a rettegés, hogy örökké fogok élni! egyszer csak
százéves lettem és még mindig feküdtem az óra-
ketyegésében, a tehénb?gésben, a szállongó
leveleken átcsapó seregély sikolyában,
nap nap után, magányosan, öregségbe beleszürkült
menyem házába csukva-
és éjszakánként, de nappal is, mikor az ablakon kinéztem,
a gondolatom mintha visszafele nyargalna a határtalan
id?ben Észak-Karolinába, a lánykoromba,
és Johnhoz, a kedves Johnhoz, aki elment a britekkel háborúzni,
és mennyi gyerek és halál és szenvedés,
úgy elnyúltak az évek, mint az illinoisi préri
amin óriások t?nnek át, száguldó lovasokként,
Washington, Jefferson, Jackson, Webster, Clay!
Szép, fiatal Köztársaság, amiért John meg én
minden er?nk és szerelmünk odaadtuk!
Ó, kedves John!
Nézd, mikor évekig nyomtam az ágyat, magamtehetetlen,
és csak azon imádkoztam, hogy eljöjj, hol késlekedtél?
hiszen tudod, hogy úgy, azzal az elragadott sírással,
ami Ó-Virginiában is elfogott, mikor rám találtál a háború után,
úgy sírtam, mikor az ágyamnál megláttalak,
és a mélyreszállt nyugati napfényt apróra gyöngítette
arcod lámpavilága!

...

Egy órányi ?rület és gyönyör! Óh, ne tarts vissza, Te, Tomboló!
(Mi az ami úgy felszabadít a viharokban?
Dühöng? szelek és villámok közt mit jelent az én újjongásom?)

Óh, én minden más férfinál mélyebben iszom a titokzatos delíriumot!
Óh, ti vad és gyönyörfinom fájdalmak! (Tireátok hagyom ?ket gyermekeim,
Tudatosan tinektek beszélek róluk, óh, v?legény és menyasszony.)

Óh, átadom magamat neked, akárki vagy, és, óh, az egész világ ellenére átadod magadat énnekem!
Óh, visszatérni a Paradicsomba! Óh, te, szégyenkez?, te, asszony!
Óh, hadd rántsalak magamhoz, hadd ültessem els? ízben én egy elszánt férfi csókját ajkaidra!

Óh, ez a talány, ez a háromszor csomózott csomó, a mély és sötét tó, amely bilincsét dobja és ragyogni kezd!
Óh, odasietni, ahol végre elegend? tér van és leveg?!
Vessük le el?zetes kötelékeinket és konvenciónkat, én az enyéimet és te a tieidet!
Új, sohse-hitt közvetlenségbe kerülünk a legjava Természettel!
Eltávolítani a pecsétet valakinek a szájáról!
Micsoda érzés: ma vagy bármelyik napon azt érezni, hogy úgy, ahogy vagyok, kielégít? vagyok!
Óh, ez valami kipróbálatlan öröm! Valami önkívület!
Végleg elszabadulni mások horgonyairól és hatalmából!
Óh, úttalan útak! Szabadon szeretni! Viharzani, gondolattalanul és veszélyek között!

Bókolj, gúnyolva a pusztulásnak, és idézd meg!
Szállj föl, ugorj föl egeibe a szerelemnek, egekbe, melyek elém nyílnak!
Oda emelkedjék az én mámoros lelkem!
Vesszünk, ha veszni kell!
Zsúfoljuk tele hátralév? életünket egy dús és szabad órával:
Egy rövid órányi ?rülettel és gyönyörrel.

...

Mint ág remeg, a rajta dalt
zeng? madár, ha messze leng,
úgy reszket elmém, oly zavart -
csak azt tudom: ? jött, ? ment.

Mint szélkavarta tóvízen
látni a kékl? végtelent,
egy perc egét úgy ?rízem-
csak azt tudom: ? jött, ? ment.

Mint kertben édes illatárt
s bimbót a gyors tavasz teremt,
télálmom új májusra vált -
csak azt tudom: ? jött, ? ment.

Angyal vetette rám szemét
sátram bejárata felett;
sátram led?lt, de él e kép -
csak azt tudom: ? jött, ? ment.

Ha majd szobám bealkonyul,
s az életmécs húnyón mereng,
szerelmemben egy fény még kigyúl,
idézve, hogy ? jött, ? ment.

...

Szeretem az órák csöndes-bús magányát,
Az es?s, szomoru délutánokat...
Szeretem a rózsák csöndes hervadását,
A fonnyadt, leperg? virágszirmokat.

Szeretem a tájat sápadt alkonyfényben,
Az elhagyott, kopár, letarolt mez?t...
Szeretem érezni, hogy hiába éltem,
Szeretek mindenkit, minden szenved?t.

Szeretem a nótát, a szomorut, búsat,
Amely telelopja könnyekkel szemem...
Szeretem a lantnak elszakadó hurját.
Szeretem a multat, hogyha temetem.

Szeretem a néma, esdekl? könyörgést,
A szemeket, - ha mélák, szomoruk...
Szeretem az ajkak titkos remegését,
?szirózsákból font hervadt koszorut.

Szeretem titkolva ég? fájdalomnak
Vérezve sajgó bánatos sebét...
Szeretem, ha sivár, ?szi fuvalomnak
Lágy szell?je suttog édes-bús mesét.

Szeretem a sárga, hervadt tearózsát,
A sápadt, vonagló ember-arcokat...
Szeretem a régi, elfeledett nótát,
Egymás el?tt titkolt lelkiharcokat.

Szeretem a sötét, csillagtalan éjet,
A hajnalokat bús, szomorú ködben,
Tétován uszkáló kék bárányfelh?ket,
Holdsugárba, csillagfénybe sz?tten.

Szeretem a lelkem, minden fájdalmával,
Szeretem, mert megsiratva szánom...
Szeretem, mert minden csöndes hervadásban
Muló életemnek egy akkordját látom.

1914

...

Direkt kérésedre

Jaj, közénk állt a többé-már-nem-lehet,
a szüntelen-veled-mégis-nélküled,
az örök-sóvárgás-mégis-gy?lölet,
a minden-reménytelen-szent-?rület.

...

1.

Csak a csend öleljen,
szélszaggatta szavaimat
míg újrateremtem,
hadd állhassak még a senki földjén,
ha már sárban a kehely
és szétöml? vérünk
lehet csak szégyentelen.

2.

Hol van a szentség, hova t?nt,
minek lélegzetében éltem?
Fuldoklik bennem a szerelem,
szégyen minden szavam, szégyen.

Farkasordító-fekete,
nyirkos és érdes vagy, magány!
Csillaggá-dermedt szívemen
táncolgass csak nagy árny.

3.

Éva, Éva,
hová hulltál?
Éva, Éva,
falevél.
Fölkap, elejt,
játszik veled,
néz az id?,
nevetgél.

4.

Kinyíltak a hóvirágok,
hová, hová kicsi lányok?

5.

De eljön majd egyszer a pillanat,
el, mint ez a havazás,
mikor a lidérces álomból
fölébredsz,
megáll benned
a mutató,
és felismered pupilládban
hóhéromat,
szemednek szörny? ideje lesz az,
fölötted a
hold baltafokán
megárad
és eláraszt mindent
a fény.

...