Szerelmed csapong, mint madárdal a zord, mostoha viharban,
Mikor szívemet elcsábítottad, nem gondoltad komolyan.
Kérted, - ígértem, megtartottam, - hogy én, nem hagylak soha el.
És te, a sarokba vetsz, mint gyermek a megunt játékszert.

Ha majd kedved tartja, újra el?veszel s játszol velem.
Légy hozzám kegyes, hogy szívednek sokáig kedves legyek.
Gondoltál erre, jutott eszedbe mondd, mi lesz velünk, velem.
Utcát rovok céltalan, bánat miatt gyötör a félelem.

Nyargal bennem az önmagam emészteni vágyó gondolat,
A maró, kínzó furcsa képzelet - a pusztító fondorlat.
Gondolj bele, mit ért eddig minden, játszottál a szívemmel.
Beleremegek, már nem a kéjbe, a megsemmisülésbe.

Nézz a szemembe, a két szép szemeddel rajta, nyomban,
Amelyekben boldogan, gyanútlanul úsztam, lubickoltam.
És most, olyan szánalomra méltón, ostobán elmerültem
Fuldoklom, fáj, minden hidd el, annyi jó volt, elszállt hirtelen.

Elmúlt hát szép szerelmünk nyomtalan, mint a reggeli harmat.
Nem tapad szomjas számra piros ajkad, testünk nem simulhat.
Nem cuppannak ajkunkon lázas csókjaink többé sohasem.
Legyen boldog lelked-szíved, Isten veled örökre, - nélkülem.

Budapest

...

...ha elszalad a nyugvó gondolatom,
nálad köt ki minden egyes mozzanat,
hogy vagy, merre haladnak dolgaid,
s a mieink, a közösek, merre indulnak...
nem tudok belenyugodni, miért történt
mindez így velünk, azt tudom, sokkal
szorosabban köt?döm hozzád, mint
annak el?tte, pedig azt hittem, annál
szorosabb már nem is lehetne...

fenntartom jogunkat a nagyon is reális
álmainkhoz, az élethez, mely még túl
kevés, hogy befejezzük a kedves,
csacska álmokat, melyek közül sok
talán elfelejt?dött, vagy elszaladt,
de a lényeg vaskemény:
élni, élni, te, meg én...

...

Nejem balkezes.
Ez baromi eleve-
elrendelés. Teljesen más-
világiság. OLTÁRI BÉBI!
Hát így próbálnak egyesek
különcséggel kit?nni!
B?n & szégyen!

De ? bohém volt egész
életében... Sötét harisnyák,
megvetve a rendet. Ülök
t?r?n, próbálom megmondani,
mi a helyes: VEDD KI EZT AZ ÁTOK
PLAJBÁSZT EBB?L A KEZEDB?L. TE
VISSZAFELÉ ÍRSZ! stb. De
hasztalan. & ez ordít
tetteib?l is. Balkezes kávé,
balkéz tojás: ha megjön
éjjel, bal kezét nyújtja nekem
kézcsókra. ÁTOK!

& most a hasa lecsorog a székr?l.
Mondják: gyerek. De én
nem vagyok benne biztos.

...

Bársonyos, nyári este volt,
Mint mindig, ahogy eddig,
Sétáinkon már megszokott.
Elénk terült az aszfalt szürkéje,
Bársonyos - puhán, hisz minket
Szeretett...
A kósza lámpák rapszodikusan
Kusza fénye hol ott, hol itt még
Elébünk kúszott, tapintatosan
Mutatva, hol voltak régi lépteink,
Miket ?k kísértek sok éjjelen át,
Valamikor...
Szívünkben készen volt a leltár.
Nem örültünk, nem sírtunk,
Mentünk némán, mellettünk
A tárgyilagos semmi baktatott.
Azért a hatalmas lombok még
Összehajoltak...
Fogtam a kezedet, mert így volt
Természetes, fölöttünk telihold,
Nagyon szelíden, nagyon félve,
Kicsi enyhülést remélve, ragyogott,
Várakozott...
Aztán elengedtelek, s váratlanul
A hold egy ezüst könnyet a lábunk
Elé ejtett,mely nyomban fölszáradt.
Ezüstös porrá változott, s bokánk
Körül kavarogva nekünk adta az
Utolsó pillanatot, mely, mint egy
Gyász, egy kis halál, egy leesett
Madár, kimondatlanul elénk hullott.

Elmentem, nem tartottál vissza,
Hátranézni nem is illett volna.
Nem volt harag és bánat sem
Koppant a szíveken...
Tudtuk, most egyedül lettünk,
Hirtelen, s ezen már senki és
Semmi nem változtat többé.
A külön utak kemények, érdesek,
Magányosak, mint pusztában
Felejtett nyárfák, melyek id?tlen
Kémlelik a jöv?t. Sudáran, árván,
Ezüst leveleik csilingelését maguk,
Csak maguk hallván, hisz nincs
Többé, ki e varázsos zenét hallja.
Állnak a t?z? napba, fagyba.
Nem várnak, nem kérnek, igaz,
Nem is mesélnek, hisz ki hallaná?
Talán a holdas éjszaka, de az
Misztikus, rejtett találkozás.
Abban nincs hely senki számára...
Magányos éjszaka, hallgatóság
Nélküli hangversenye...
Veszteség, de mi minden veszett
Már a földön, s legalább egy királyi
Hallgató el?tt szóljon e csodás,
Magányos, mindig más, elhaló
Zene...

...

...megbántott életemet,
mint egy tarka sz?nyeget.
Ne a keservek foltját lássad,
feledkezz bele a színek,
árnyalatok, csodákat
ígér?, puha bolyhok
sokaságába, ne gondolj
most már semmi, semmi
másra, kit?l mit kaptunk
és mennyit...
El?szoba volt az életünk,
eddig, s most kiléptünk
egy napfényes teraszra,
omlik a millió virág rajta,
minket ünnepel minden
kis bimbó, s levél...



Elkezdtünk élni, ne sajnáld
a fölösen lefutó id?ket, most,
épp csak most markolj meg
minden szépet, akár a
könnyet is, mely a boldogságtól
az arcomon végig lepereg...
Sósan is édes, hisz minden
tiéd már, tündökl? mosoly,
mely csak téged talál, s az
öröm könnye, mely miattad
hull le, mint barna levél,
?sszel a fáról, sz?nyeget
terítve boldogságból
eléd...



Megleltük egymást, mint
fájón, véletlenül, bután
elvesztett, kedves holmit,
mit pótolni nem lehet,
mert csak egy van bel?le,
az az egyetlen egy...
Értéke az egyetlensége,
semmivel nem váltható ki,
semmi nem adható érte
cserébe, helyette valami
más nem nyugtat,nem
vigasztal...


Minket, egymás mellett,
tér, s id? marasztal, mert
másik felünk nélkül bénán,
félszegen, iránya vesztett,
képtelen, élet nélküli lét
jutna nekünk...
Együtt, egészek, mi leszünk
a nyom a éji sétányon, mibe,
ha jót akar magának, mindenki
beléphet, hogy varázsunk
által megigézett, teljes létezést
kapjon ? is, ki még ma
boldogtalan...


Mindenkinek szívesen adjuk
a stafétát tovább, hiszen mire
lenne jó egy boldogtalan
világ, szomorú, lehajtott
fej? emberekkel telten...
Mi egy felütéssel zenére
hangoljuk a néma szíveket,
mert ilyen, mint nekünk,
másnak is bizton lehet,
ha tiszta a szíve, s él benne
ezernyi, r?zselángos vágy...


Megmutatjuk, hogyan épül
téglánként a boldogság, ha
megszenvedetten, méltón
felkészülve várunk rá, mint
karácsonyfára, nagy szem?
gyerek...


Többé soha nem engedem el
a kezed, ha te is
engeded...

...

De nem a vágy indítja el.
Megteremti
a maga idejét, éghajlatát,
forr
akár a hajók felszikrázó
nyomdokvize,
érzékeny tengert szétzaklató
titkos s?r?ség.

A vágy nem tudja
hogy járjuk be azt
a keserves, közös akarást,
a legszentebb utat,

ez a két
semmi test
m?ködik
általunk,
ezek az idegen, duzzadó, drága
hajlatok, ezek a red?k, vájatok,
a múlékony
vénül? felszínel
rejtett
szóváltása, ez az,
amib?l felidézhet?
a másikunkban
a Rozetta-k? -

Szerelmem, sose hallom
a céltalan, nyers utcazajt,
nem szívom be a dohos
kínt, amely az ?r nagy pléhkádjaiból
a városunkra árad,
de ?rízem, talizmánt romlás ellen,
a húsod emlékezetét,
az ujjaid, mohó csíp?d,
kiolthatatlan lámpád, alvó szájad.

...