Nyúgodj csendességgel
Itten, szép nimfa!
Ládd, mely büszkeséggel
Véd e boldog fa;

Vágyva árnyékozza
Téjszín kebledet,
Mely duplán boltozza
Márvány szívedet.

Két szemed héjjában
Éltem s holtom áll.
Csendes árnyékában
Álom s Ámor hál;

Mindkett? szemedre
Rózsaláncot f?z;
Nyugodj csak kedvedre.
Nyugodj, drága sz?z!

Szép virágszálocska
Mind ter?lj alá!
Híves árnyékocska,
Szállj lebegve rá!

Édesítsd nyugalmát,
Tiszta csergeteg!
J?jjetek: jutalmát
Vénus adja meg.

Kis Zefir mellyére
Csendesen borúlj,
Félfedett csecsére
Gyenge szárnnyal fújj;

S?t ha tudsz, lelkébe
Bújj egészen bé
S tudd meg, hogy fektébe
Rólam álmod-é?

Nem! - Magam vizsgálom,
Mit gondol most ott,
Vonj szemére, álom!
Dupla kárpitot,

Játszodtasd altába
Kedves képekkel,
Vidd Idáliába,
Hogy ne keljen fel. -

Mennyi ösvényemben
A tövisk s haraszt!
Majd ropog mentemben:
Ámor! szedd fel azt...

Ah, mely édes ízzel
Alszik kincsem itt! -
Pinty, pacsirta, csízzel...
Majd felserken... Csitt!

...

Most jázminos lugasban,
E nyári h?vös estvén,
Lillámmal ?lök együtt:
Lillám velem danolgat
És csókolódva tréfál,
Míg barna szép hajával
Zefir susogva játszik.

Itt egy üveg borocskát
A z?ld gyepágyra tettem
És gyenge rózsaszállal
Száját be is csináltam,
Amott Anakreonnak
Kell? danái vannak
Kaskámba friss eperrel.

Egy öszveséggel íly sok
Gyönyör?t, becsest ki látott?
S ki boldogabb Vitéznél?

...

Óh, Vénus terhes igája,
Hogy kell magam adnom alája.
Nyakamat vas lánca szorítja,
Szívem siralomba borítja.

Nem nyughatom és csak epesztem
Magamat könnyeknek eresztem.
Éjjel szememet le se zárván,
Siratom bal sorsomat árván.

Mint a szomorú egek éjjel
Sírnak mezeinkre le széjjel,
Hogy a nap súgári nem égnek
Tetején a csillagos égnek.

Sírok, zokogok keseregvén,
Könnyem mellyemre peregvén.
Mint gerlice párja tavasszal,
Nyögök itt sok ezernyi panasszal.

Egek! óh egyed?l tireátok
Kérést panaszolva bocsátok.
Jaj! enyhítsétek emészt?
Tüzemet, mert már megemészt ?.

Sok ezer búk terhelik éltem.
Egyet másikra cseréltem.
Nincs vége az aggodalomnak,
A bánatok annyira nyomnak.

Szánjátok, egek! nyavalyámat,
Könnyebbítsétek igámat.
Enyhítsetek állapotomban,
Én tömjént gyújtok azonban.

Óh, mézzel elegy keser?ség,
Kínnal teljes gyönyör?ség!
Óh, Vénus terhes igája!
Hogy kell nyakam adnom alája.

...

Melitesz

Itt hagynám én ezt a várost, ha lehetne,
Ha engemet Rozáliám nem szeretne.
Örömmel megválnék t?led, komor város,
Ha menésem Roziéval lenne páros.
De mely édes örömt?l kell megfosztatnom,
Ha nem lehet édesemmel itt múlatnom,
Ha északra lakom már én, ? meg délre,
Ha csókokat raggatnom kell csak levélre.
Óh, iszonyú búcsúvétel,
Mely két igaz szívet vét el!

Itt hagynám én ezt a várost, ha lehetne,
Ha engemet Rozáliám nem szeretne.
Öszveütném sarkanytúmat, megindúlnék,
Még e város felé háttal sem fordúlnék.
De egy ég? szívet hagyni magánosan,
Mely kiv?lem beteg lenne halálosan,
Nem engedi a szövetség s a szerelem,
Mely lángoló tüze által harcol velem.
Óh, milyen két szörny? gond f?z!
Egek! Rozi! ah, melyik gy?z?

Itt hagynám én ezt a várost, ha lehetne,
Ha engemet Rozáliám nem szeretne.
Vígan tenném fel lantomat szekerembe,
Ha Rozim is ?ltethetném az ölembe.
De ki el?tt kell danolni már énnekem?
Egy pár édes csókot kit?l nyer énekem?
Ki biztatja Múzsám édes mosolygással?
Ki önt lelket belém egy fél pillantással?
Árva Múzsa! árva író!
Óh, lesz-é egy biztató szó?

Nem hagyom el ezt a várost, mert nem lehet,
Mert Rozitól szívem búcsút nem is vehet.
Nem mehetek; tartóztatnak szent kötelek,
Szívem gyengébb, mint meg tudna víni velek.
Múljatok hát, szép szándékok! maradjatok,
Ha Rozimat el kell hagyni miattatok.
Lemondok a dics?ségról, bár szeretem,
Csakhogy ezen Rozikámat megvehetem.
Isten hozzád, hát mathezis,
Ha oly sokba fájhat ez is.

Rozi

Hagyd itt, szívem! ezt a várost, bár nehezen,
Bár szeret is Rozáliád s könnyez ezen,
Hagyd itt! - szívem kebeledbe fog gyúladni,
A tiednek az enyimbe kell maradni.
E hév csókban, melyet szádra ragasztottam,
Lelkem minden indúlattal kibuzgottam. -

Melitesz

Vedd el te is ezt, Rozikám, kegyes lélek!
Csak árnyékom megy el; magam benned élek.
Kellemes sz?z!

Rozi

Ah, kedves hív!

Ketten

Ne félj, neked dobog e szív!

...

Hadd énekelje más a dús tavaszt,
Ezer virágot, százhangú zenét,
Élvezze más a fényes napsugárt,
Csak hagyja nékem a zord téli éjt!

Tavaszt, madárdalt, fényes napsugárt
Enyhítni búnkat alkotá az ég,
A hosszú téli éj a szerelem,
A perc költészetének honja még.

Kint zúg a szél, kicsiny szobám meleg,
Kandallómban ropogva ég a t?z,
Lágy pamlagon, dagadt párnák között
Magához engem édes lányka f?z.

Átérezzük, hogy egymásért vagyunk,
El van szakítva t?lünk a világ,
Nincs fesz közöttünk, nincs hideg szabály,
Nem üldöz részvét, nem kíváncsiság.

A boldogság, mi egyikünkben él,
A másiknak valódi kéjt szerez,
Nem mint kivül, hol egynek élve, ah,
Más számtalannak szörny? pokla lesz.

S míg egybevetve sok rossz érdeket
Az összepántolt szív csak tönkre jut,
Te nem keressz bennem hírt, kincseket,
Te nem szeretsz mást, mint a férfiút.

Ölelj meg, lány, ölelj meg újolag,
Engedd csókolnom forró kebledet!
Mely emberek közt olyan szépen áll,
Karomban hagyd el szent szemérmedet!

Itten hatalmasb istenség honol,
Ez istenség, tudod, a szerelem,
Mely bájleplével mindent eltakar.
Elt?r, de hogy hideg légy, lányka, nem.

Szorulj hozzám idább még, kedvesem,
Hadd hallgatom szived veréseit,
Míg bájgy?r?ként gömböly? karod
Hullámozó kebled körül kerít.

Beszéljünk halkan édes dolgokat,
Csókkal vegyítve észrevétlen?l,
Míg suttogásunk olykor megszakad
S álomképekkel együvé vegy?l.

Te elszunnyadtál, én féléberen
Még hallgatom lassú lélekzeted,
Még élvezem, ha álmod gondtalan
Leleplez egy-egy újabb kellemet.

Kebled kéjhalmihoz hajtom fejem,
S lélekzetem köztük felforralom,
Hajfürteid behálózzák kezem,
Gyöngén kibontom, s végigjártatom

Szép termeted hullámalakjain,
Min?ket m?vész legszebb álma sz?l.
De nem, de nem - a legszebb álom is
Nem vonzhat így, így által nem hev?l.

S mid?n tökélyök gazdag érzete
Kéjmámorban ringatja lelkemet,
Míg lassudan álom veszen kör?l
Folytatva a felséges képeket;

Ha istenek egébe szállanék,
Tán észre sem venném a változást. -
De óh igen, csókod hiányzanék,
S ezért az ég nem ád kárpótolást.

...

Kedves valál, hogy láttalak el?ször,
Hideg szemekkel büszkén nézve rám.
Ez a ridegség a valódi széphez
Legjobban illik tán, úgy gondolám.

Látálak újra, hódításra mentél.
Ragyogni hagytad itt-ott bájaid,
Mint rózsabimbó félig eltakarva
A sejtelemnek is tért hogyha nyit.

S h?tlen levék els? rideg magadhoz,
Újabb magad tett h?tlenné legott,
Hivém, hogy ez összhangzatos egésznél
Dics?bbet Isten még nem alkotott.

És meglehet, - de alkotott szerelmed,
Szeretni kezdél, s új báj önte el,
Most érte már el, óh látom, tökélyét
A báj, melyet lehelhet n?kebel.

Leraktad ékességeid magadról,
S bámulva látom n?ni bájidat,
Letörp?l a mesterség cifrasága
Melletted, óh - legszebb te vagy magad.

S ha bírlak is, leányka, mindenest?l,
Minden kecsed még mindíg új nekem,
Egyenkint kell mindannyiszor kivívnom
És minden engedmény új kegyelem.

Minden mosolyban, szóban, pillanatban
Kegyed egész világa benne van,
S mégis, ha csókolsz, átkarolsz ezerszer,
Ezerszer gy?ztesnek hiszem magam.

...