Fába, bele- vágtam magamat, mint ács apám régen a szekercét,
És mindig jó munkát végzett, ezért odaadta volna mindenét.
A szekerce éle is egymagában árválkodott a gerendában,
Apám pedig jó ács volt, híres, hozzáértő, messze a hét-határban.

Én magamat már rosszul, szúette gerendába vágtam,
Hogy már ilyen és régen lejárt és avult, azt nem láttam…
Pedig mindig reménykedtem, ha én egyszer belevághatom…
És többször is megvolt... de már látom, sikertelenség gátom!

Bizony, nincs itt jó-tanács, kire mit rótt az élet!
Csak öregen derül ki, hogy az ember mivé lett…

Vecsés, 2015. március 8. – Kustra Ferenc József- Önéletrajzi írás.

...

Vízióm a jövőről…

Az én utam felett boldog gerlék búgnak,
Vadludak vében, csak úgy, előre húznak!
Ők nem néznek a napba, így nem vakulnak.

Az én utam, előttem kanyarog a végtelenbe,
Nem is látom a végét… talán a reménytelenbe…
De biztos, hogy megy tovább… mint eddig az esztelenbe.

Tarkítják a bombatölcsérek,
Ezekben meg csapadékvizek.
Araszolok… minek válldíszek?

Érzem életfáradtságot, utam le fog járni,
Végül is a tócsák közt négykézláb fogok mászni?
Közben majd rám csap a vihar! Így fogok átázni...

Szabad vagyok, mint egy nyüzsgő közlegény a bukott hadseregben.
Földhöz rögzítenek a láncaim, földhöz ragadt marad létem.
Csak lépdelek én a vaksötét éjszaka fekete lépcsőin.
Élek nem létező visszhang, visszavert, élettelen szavain!

De jó fent a boldog gerléknek, hallom, ahogy búgnak,
Szeretik ők egymást, majdnem egymásba belebújnak…
Látom, megvan a sártengerem… ez alap öngúnynak.

Hosszú utamon volt több átrakodó állomás
Meg, látom, mily’ zsírozatlan minden… csodálkozás.
Jól átrakodni nem sikerült, maradt álmodás…

Visszanézek, hátul már nincsen is út, sőt leomlott az alagút,
Elől meg a sok tócsa, meg sártenger, ez aztán nem diadalút…
Jól látom, vagy csak képzelődőm? Kell keresni egy koronatanút?

Hosszú utamat én már bejártam, szívem, szívből sokszor vérzett,
A lelkem jóformán be sem tudna számolni, közben mit érzett…
Mert a sokkoló behatásokra, nem is tudni, hogy mivé lett.

Éjjel sem volt soha enyém, nem pihenhettem, de a hajnal útra kél,
Lelkem a láncain kívül ugyan mit veszíthet, tán’ semmitől sem fél…
Igaz, realista, így tudja, hogy reménytelenül semmit nem remél.

Életutam, maga a langy mocsok volt, csak gáncsoskodás és árulás,
Meg nem értés, ellenállás, ezért lett a végső és örök fásulás…
Minek élni, ha a világ szemét, a kis jóindulat meg álruhás…

Volt nekem is jó-barátom nem is csak egy és mindenik koromban,
De mind „orgyilkos” áruló lett, lesnem kellett, ki van a nyomomban…
Megoldás sosem volt, csak dühöngtem, mint vihar a tengerszorosban.

Rángattam én a vészharangomat, de itt senki… nem is hallották!
A pusztában egyedül? Kik problémát hallották, visszahajtották!
Van, kinek van! Nekem is elkelt volna egy "támogató" jó-barát!

Nincs itt koronatanú, nincs még egy görbült út jelzőtábla sem,
El fogok tévedni? Lehet a sorsom, hogy tócsában végezzem?
Azt sem látom tisztán, mi a jobb, ha tartom magam, vagy vétkezem?

Ilyen gané utat rendelt nekem a sorsom
Ez az örökre kapott, saját életboltom,
De a nagy baj, hogy mindig üres volt a polcom…

Az utam, látom, megy, belevész a ködbe,
Sőt, belevezet valamilyen erdőbe…
De ott nem tudok pihenni, mint erődbe.

Bizony, hogy tudom, mi lesz a vége, eljön, majd abbamaradhat a harcom,
Fájdalmas a lét, hát még a vég, de igyekszek… mosoly díszíti az arcom…

Nem is látok sehol senkit, aki legalább sajnálna,
És csak gondolom, hogy ez a fájós lelkemnek használna!
Senki, senki! Enyém a sáros, tócsás utam magánya.

A vadludak vében, látom, a légi folyóson csak húznak!
Utam felett boldog gerlék, boldogan, szeretetben búgnak…

Vecsés, 2016. március 18. – Kustra Ferenc József- Önéletrajzi írás.

...

Voltunk már máskor is felderítésen erdőben, eltévedt, kóbor árnyakkal,
Térdig érő hóban meredtünk sötétlő fák között, jó lett volna szárnyakkal…
Néztünk mindenfelé, de árnyak biztosan álcázó lepelben voltak,
Mert nem láttuk meg őket, visszajöttünk! Biztos, másfelé kóricáltak...
*

Zúgva, bőgve, forogva dühöngött az őrjöngő jeges szél
És velem együtt többen voltunk, aki még kegyelmet remél.
A jeges szélvihar hordta szerte a havat, ruhánk alá csempészte,
Védekezni nem tudtunk, sőt vadsága, a lelkünket is megigézte…

Csak fázva vánszorogtunk az éjszakai hóviharban,
Kiutat nem láttunk, de nagyon csúszkáltunk a bakancsban.
Ilyen katasztrofális időben megállapítani jóformán semmit sem lehet,
Csak botorkáltunk vissza a tábor felé, erre volt elég az utolsó lehelet…

Többen is a négy felderítési nap fáradtságával leültek,
Ennyitől, még a harcedzett katonák is teljesen kikészültek.
Történetem, ketten találtuk meg egyedül a tábort
És így mi lettünk hírmondó, ki hóviharban bóklászott.

A magas, nyitott és a szélfútta tereprészeken
Démoni kórusként süvített a szél, tán' részegen.
Mélyre süppedt a lábunk, szél- felkavarta szűz hóban,
Testünk kezdte sínyleni fagy csípéseit, baljósan.

Elfáradva cammogtunk egy jó mély szakadék mellett
Fehér halál kezdte szedni áldozatait, sejlett.
Különítményünk utolsó embere csak megcsúszott…
Kiáltása, ahogy halkult, a vihar úgy megnyúlott...

Az ennivalónk volt elég, csonttá fagyott... hiába volt,
Az evés gondolata is folyvást gyötört, hó átkarolt.
Első tomboló hóvihar egy nap, egy éjjel tartott szeleknek,
Tapasztaltuk a sebes és dermesztő dühét viharszeleknek.

Pirkadatkor teljesen szélcsend lett és majdnem elállt a hóesés,
És majdnem kiderült, ami volt talán egy órás, egy nagy átverés.
Addigra előkerültek a súlyos, ólomszürke felhők
És bevezető nélkül, üvöltve tört ránk… hóvihar-felhők.
Szinte kúsztunk, leszegett fejjel vánszorogva, nem sétaútra.
A körülmények miatt parancsot is adtam a visszaútra.

A hóvihar szembekapott minket. A látótávolság öt lépés volt,
Enni, pihenni, tüzet gyújtani nem tudtunk, már a lelkünk is roncsolt.
Katonáim lemaradtak, eltűntek, és ki maradt, az magát… vonszolt.

Nem is értem, hogy találtunk vissza két nap alatt, csúszkálva hóesésben,
Az állásunkhoz, de már csak ketten kóvályogtunk a sűrű hóesésben.
Helyettesem egy őrmester rendületlenül követett már nem beszéltünk…
Lefoglalt, hogy áztam, fáztam és éheztem, új hókupacba beleléptünk.

A tábornál megnyugodtunk, leheletünk kicsiny gőzfelhőként távozott,
A vihar elült, szemünk tisztán látott, már amit a fák között láthatott.
Eredményt nem értünk el, de több társunk is a vadász mezökre távozott.

Vecsés, 2014. január 31. - Kustra Ferenc József

...

Vajh, vízióm van megint…?

A napkelte reggelre aranyfény kaftánt vett,
Ma is lesz egy új, tán' szép nap, de nem mindegy, hogy milyen.
Lesz szeretet és jólét is, de az bizony kicsinyen?
Megváltásunk… bűneinkből eredeztetett.

Telihold is ment aludni a fátyol-felhős égről,
Enni már nem kapunk lassan, csak tápos-zaftos semmisét,
Már a pap sem vigasztal, fásultan celebrálja misét.
Az ember lelke bizsereg a sok szép népmesétől.

Emberek! Vásároljunk be, legyen otthon, falazó homok,
Legyen sokféle szaloncukor, mert jövőre is lesz karácsony,
Meg legyen száraz kenyér, penésztelen, ez tanácsom, farácson.
Meg talán legyen sok gyolcskendő, vizes, ha izzad a homlok…

Majd ha megyünk nem hátszéllel, de szembe… jól összekapaszkodunk.
Ha minden rosszul sül el, akkor még megfagyhatunk a melegben,
De az biztos, hogy gyorsan kihűlhetünk, fájó szeretetlenben.
Ha nem akar mindenki arra menni, jól összeakaszkodunk!

A nap meg csak virít az aranyfény kaftánjában
Csak nálunk nem változott semmi sem, mert halljuk a mesét,
Főleg modernt erőltetik, benne a nekünk semmisét.
De reggel rácsodálva nézi, van ő már másban…

A szépséges-szép hajnalfényre, legott ideér az est-ború…
Nem vagyok és semmi.
Nem vagyok én senki!
Elrohant a nappal, elfutott, de… ezért, nem vagyok szomorú…

Érzem, hogy előírva a lépésemben a szent tánc nekem,
Gondoltam is, hogy ez a rituálé meg minek nekem?
Csak botladoztam meg toporogtam, és volt hányingerem!
Nem születtem buddhista szerzetesnek, nem is használt nekem…

Íme és lám, a mai nap sem különb, ilyen az emberi lét!
Pedig én is láttam, az aranyfény kaftán igen jót ígért,
De abból csak annyi jutott, amennyit a hajnal is megért…
Semmi nem változik, tömeg meg boldogan éli a semmisét!

Vecsés, 2014. december 21. - Kustra Ferenc József- önéletrajzi írás.

...

Írok, írok, koptatom a tollat,
Közben jön, következő gondolat.
Persze nem tollkoptatás a lényeg,
Hanem… írásban vajon van lényeg?

Vörösmarty Mihály biz’ nem lehetek,
De ettől még verselni szeretek.
Én ilyeneket tudok leírni…
Nem haragszok ha, nem fogsz olvasni.

Vecsés, 1998. november 14. – Kustra Ferenc József- önéletrajzi írás.

...

A Nagy Háborúban megtörtént eseményekről…

Thélis kapitány temetésén, mind ott voltak, körülvették a sírt,
És a kemény lég-harcosoknak a szeme kivétel nélkül… kisírt.
Amikor a szertartásnak vége volt, a repülőtérre mentek,
Mert Herbillon zászlós és Maury hadnagy felderítő páros lettek…

Jeges tűk nagyon szurkálták a zászlós félig fagyott ujjait.
Bár próbálta összedörzsölni csak, hogy csökkentse fájdalmait.
Ellenséges terület felett voltak, és hogy csökkentsék a kockázatot,
Hatezer méterben állapították meg a repülési magasságot.

Viszont látta, az ismerős tájakat, a száznyolcas magaslatot,
Azt ahol most az ellenség letáborozott, a rozsnyi fennsíkot.
Ebből a magasságból nézve a föld vonalai alig mozdultak,
A teljes sebességgel haladó gépben ők is csak alig mozogtak…

Föntről a föld vékonyas, szürke szálakkal, országutakkal,
Hol vékonyabb, hol kiszélesedő szálakkal, a folyókkal
Volt kihímezve, mint valami direkt csodálni valókkal.

Herbillon megfigyelő időnként felemelkedett az ülésből,
Mert el is zsibbadt, de inkább csak megszokásból, mint meggyőződésből.
A kábultság, olyan közönyőssé tette…
A veszély gondolata meg elkerülte.

Látott alant egy léggömböt. Maury egyszer csak hátrafordította a fejét,
Ő gyors mozdulattal, a léggömb felé mutatott. Látta pilóta igenjét.

A pilóta tartósan nézett lefele… ő is arra nézett,
És meglátta, hogy a mélyből több folt nagyon gyorsan emelkedett…
Olyan érzés uralta el, hogy egy vad darázsraj közeledett.

Ezek a foltok, amelyek néha, csak felvillantak tükörként,
Az acél tükröződése volt, a napfény rájuk vetültjeként.
Nagyon úgy tűnt, egy német őrjárat várakozott rájuk.
Összesen öt gép volt, ezzel jó is volt a számarányuk.

A zászlós megtanulta a távolságokat felbecsülni
És látta, tudta, hogy az ellenség el fogja őket érni
Kivéve, ha ilyen magasságig nem tudnak felrepülni…

Maury megkísérelt a légbe, még magasabbra fúródni,
De a motor kihagyott, gép engedetlen mozdulatai
Megértették velük, itt nem lehet fölfelé menekülni…

Közben a barna foltok folyvást-nagyon növekedtek,
Igyekeztek és a légtérben magasságot nyertek.
Jean látta a kurta szárnyakat, tömzsi profiljukat,
És megértette, már repülik az újabb típusokat…

Készenlétbe helyezte a géppuskáját,
Precízen lesüllyesztette páncéltornyát,
Közben tüdeje fájt, erőltette magát.

A pilóta, aztán lejtette a gépet nagyon hamar,
Ami a sűrűbb levegőben úgy zúgott, mint a vihar…
Azt érezte a hideg majd' lefagyasztotta a kezeit,
A zuhanás áramlata gátolta a lélegzeteit.

A németek bíborvörös golyói
Repülőjük oly' ad ugrálásai,
A német gépek szédítő táncai…
Közben, már felébredtek reményei…

Hirtelen „részegesen” csodálkozó örömöt érzett,
Mert Maury a zuhanásban nem törte össze a gépet,
Sőt túlhaladtak, az ellenséges vonalakon,
Szerencse-palást beterítette őket, vakon.
Nyugalom, azonban sosem tart hosszú ideig.
Béke sohasem tart, csak nagyon rövid ideig…

Három fekete-keresztes monoplán közeledett feléjük,
Szembe, francia oldal felől jövet, szinte jöttek eléjük.
Az öt harci gép hátulról is támadott… csak jöttek beléjük…

Az ellenségtől nyüzsgő űr, Jeant elkápráztatta,
Mert ez volt a kétágú rettenetes fogó… csapda.
Látta, tudta, hogy ebből kimenekülni, csak vágya…

Maury megkísérelt rést találni a repülő-falakon,
Melyek gyors, töredezett mozdulattal voltak a nyakukon.
Maury bármerre igyekezett, fordult, furakodott,
Az ellenség rögtöni mozdulattal, parírozott.
Minthogy ebben a szempillantásban újabb gép került éppen eléje,
Egyetlen rántással ráirányította a gépét, hogy megy beléje…

De ám, mégis… A kormánykerék vad lökése megreccsentette a gépet…
Maury látta a pilótát, aki kormányt elengedve várta a véget…
A sűrű levegő, elsuhantatta egymás mellett... két repülőgépet…

Közben már a Marne folyó fölé értek,
Melynek a túloldalán… megmenekültek.

De a pilóta egy pillanatig habozott, gépét merre irányítsa,
És ekkor legott, váratlan, erős fájdalom harapott az oldalába.
Szívében most támadt fel a mentő életérzés... érezte csodálkozva.

Fáradt volt már, remegő ajkaiba harapott, hogy legyőzze a gyengeségét,
Hidegtől nagyon merev kézzel, görcsösen fogta emeltyűt és levitte gépét…
Ez az erő jelentette a halálküzdelem pillanataiban a létét.

A landolás után, gép már a kemény, füves földön gurult,
Hogy elkiáltsa őrjöngő örömét, Jean felé fordult.
A hátsó kabinban a széllökések egy élettelen fejet táncoltattak,
Melynek a bal halántékából a vöröses-rózsaszínes habok bugyogtak.

A zászlósnak is kijárt… szép sírhely kellett.
Ott nyugszik örökre… kapitánya mellett.

-VÉGE-

Vecsés, 2015. augusztus 19. –Kustra Ferenc József- Joseph Kessel: „A repülőtiszt” c. regénye ihletésével írtam.

...