Nagyságodnak kárpitokkal,
Keresztekkel, csillagokkal
E napon udvarlanék.
Tisztelkedném kösönty?kkel.
És reá smaragd bet?kkel
Juliánát metszenék:

Concertekkel ekhóztatnám
És ágyukkal durrogtatnám
A Dunának partjait;
Pompáznám örömportákkal
S t?ndökl? t?zi-munkákkal
Buda s Pest piaccait:

S?t még többet is mívelnék!
De sem t?lem ki nem telnék
Ilyen pompa, ilyen kincs;
Sem Nagyságod grófi telke,
Kincstárja és nemes lelke
Ilyeknek híjával nincs.

Én b?völködöm versekben;
Nagyságod pedig ezekben
Mindég nemes kedvet lél.
Méltán is; mert kit lantjára
Clió vészen, nap módjára
Fénylik az s mindenha él.

Sok gyémánt jelek elvesztek,
Léthét ússzák sok keresztek,
Sok oszlop a porba ?l;
Ellobban Stuwer remekje,
S a Hayden bájos énekje
A szell?kön elrep?l.

De a múzsáknak szózatja
A sírt is megrázkodtatja
S életet fúvall belé:
A virtus nevét felfogja
S örök trombitán harsogja
A nap két háza felé.

Kit Bellóna babérjával,
Kit a polgári cserfával
Jegyez ki a tisztelet,
Hogy az érdem templomában
T?ndököljenek sorjában
Feltördelt sírjok felett.

Nagyságod kegyelmes férje
És méltóságos testvérje,
Kik hazánk múzsáinak
Óltárokat építettek,
Részesivé ekképp lettek
Olympus tornácinak.

Hogy pedig e dics? tájon
Az ? húgok is sort álljon
A héroinák között,
Nagyságod tisztelt fejére
A Clió egyik testvére
Egész tavaszt kötözött,

Kin az ?sz a kikelettel,
A morál a szép képzettel
Atyafias láncot von;
Mint ágán a narancsfának
És képén a Gráciának,
Vagy pedig Nagyságodon.

...

A semmiség örök tavába
Ifjúkorod javát hiába,
Szép húgom! óh ne hánd;
Úgy éld virágit a tavasznak,
Hogy majd ha mellyeden megasznak,
Elveszteket ne bánd.

Ne higyj a nyájasan mosolygó,
A gráciák kertébe bolygó
Lepkéknek, óh ne higyj!
Ezek csak új rózsákra futnak
És hirtelen vénségre jutnak;
Ne hidd, nem tart ez így.

Én is neveltem egy virágot,
Kit lopva egy hernyócska rágott,
Emésztvén édesen;
De végre lepke vált bel?le,
S újabb virág után el?le
Elt?nt negédesen.

Óh, mennyi bút láttam miatta!
Már lelkem elcsüggedt alatta,
A szívem öszvetört;
Kedvet haszontalan kerestem
Másutt, mihelyt attól elestem,
Ki édesen gyötört.

A szép napok hosszak valának,
Az éjszakák nem nyugtatának,
Hogy ? máshoz hajolt,
Szétnéztem és sehol se láttam
Azt, akit oly híven imádtam:
S egész f?ld puszta volt.

Most is, ha foly könnyhullatásom,
Csupán ez egy vígasztalásom:
Hogy ? a hitszeg?!
A tiszta szívet megvetette,
Ki ?tet oly forrón szerette,
S reám méltatlan ?.

...

Hej, ha tudná kedves lélek,
Hogy érte mint pihegcsélek,
Ha rám szemesben ügyelne,
Bennem sok titkot fellelne.

Megesmerné lelkem kínját,
Lelkem kínjának a csínját,
Tapasztalná, mint forr vérem,
Mint küszködik a szemérem.

Azok a kézszorítások,
Sohajtások, pillantások
Nem módiból, galantságból
Estek, hanem forróságból.

Mely édesen beszélgettem,
Ha olykor szemben lehettem.
Ezt is Ámor cselekedte,
De az úr el nem értette.

Ha elértette: mért ment el
Olyan hideg komplimenttel?
Rám mért jobban nem vigyázott,
Mikor szemem úgy szikrázott?

De csak elnéztem zokogva,
Tegnap is a tánctól fogva
Mely hidegen traktál vélem,
Bár én a szót nem kímélem.

Az úr keze, mikor táncolt,
Az enyímhez képest jég volt;
S bármely heven szorongattam,
Szíves kölcsönt nem kaphattam.

S bátor mást akármit tészek,
Érte jutalmat nem vészek;
S?t sokszor el sem fogadja,
S ha mit kezd is, abbahagyja.

Az úrnak sokkal kedvesebb,
Aki k?szív? s kényesebb;
Ej! a vadegrest szereti
S az asszúsz?ll?t megveti.

Szavát sem úgy szokta tenni,
Mintha el akarna venni;
Hozzám eddig csak úgy szíta,
Mint gavallér s fávoríta. -

Sokszor várom, de csalódom,
Sokszor látom, de nincs módom.
Szól, szól, de egy hév dámának
Kényei többre vágynának.

Azt veszem már észre éppen,
Hogy nem t?rhet semmiképpen:
Mert minden fordúlásinál
Vélem ellenkez?t csinál.

Elfordúl, ha mégyek felé:
Feláll, mihelyt ?lök mellé:
Ha mit célzok, mindjárt felsüt.
Majd hogy a guta meg nem üt!

Ha valamely társaságba
Kezdek véle nyájasságba:
Mindjárt szérióz s valódi.
Az sem szívesség, sem módi! -

Ezer kínom ha meglátná
S újját sebembe bocsátná:
Tudom, hozzám lágyabb lenne,
Szükségemr?l mindjárt tenne.

Jaj, be nagy kín a hevesség,
Még nagyobb a szemérmesség!
Ez hallgatna, ama' szólna;
Csak mindkett? baj ne vólna.

K?szív volt abb' a férfiba,
Ki béhozta a módiba,
Hogy ? bátran szóljon s járjon,
A dáma csak kézt?l várjon.

Ha kivalljuk, hogy szeretünk,
Az ifjaktól megvettetünk;
Ha szólni meg nem kívánunk,
Az ördög sem jár utánunk.

Égni kínos: szólni szégyen,
Már hát az ember mit tégyen?
Óh, férfiak vas törvényje,
Mely alatt nyög sok szív kényje!

De én bizony nem bánom már,
Szóljon akárki a tatár:
Mégis az úrnak megvallom,
Mert a sok t?rést sokallom.

Szóljak-é, vagy hallgassak-é?
Ez mindkett? az olyaké,
Kik örömest hallgatnának,
Hogyha hallgatni tudnának.

Már szívemnek nincsen nyugta,
Hallgatás zárját felrugta.
Ki is volna, ki ne szólna,
Ha íly kínok között vólna?

Megvallom, hogy úgy kedvelem,
Hogy még helyemet sem lelem;
Éltem sincs, csak nyújtózhatnám,
Az úr karjára vágyhatnám.

Ha pedig az urat látom;
Ásítozok, számat tátom,
Csiklándik bennem minden rész,
Hogy majd az eszem is elvész.

Álmaim is mind nehezek:
Mind csak kísértést érezek.
Az éjjel is a setétbe
Megnyomtak az úr képébe.

Édes ugyan a szerelem:
De keser?n bánik velem,
Ha mézét olykor mutatja,
Üvegen által nyalatja.

Kedvel szívem egy szép legényt,
De nem vár abból v?legényt.
Én szeretem, de hiába,
Nem fogad gráciájába.

Én pedig ha neki volnék,
Inkább oly szívhez hajolnék,
Melyen a lágyság már nyílván
Megtetszik, mint az ért szilván.

De ? bár márvány légyen is,
Bár másokért megvessen is,
Nem csügged nálam a remény,
Mert csakugyan jobb a kemény.

Bámulásra méltó vennem,
Hogy lehet oly er? bennem,
Hogy gyarló lyánka létemre
Halál nem jön életemre?

Azt sincs honnan magyaráznom;
Hogy bent égek, kint meg fázom,
S két kerek dombocska alatt
Oly nagy Etna hogy lángolhat?

Mert ha szívemet cserébe
Tehetném az úr mellyébe,
Hogy egy nap ott szikrádzana:
Az úr a kútba ugrana.

De bár kútba ugranék is,
Bár benne nyakig állnék is;
Mégsem alunna el langom,
Melyt?l gyúlad t?zbarlangom.

Hanem, ha tán, mint szokásban
Van minden nagyobb városban;
Vízi puskával óltanák
T?zem, lecsillapítanák.

...

Nem vagyok már, aki hajdanában,
Szirt-éleknek zúgó csermelye,
Benne forrongó, de vad er? van,
Mely megdöbbent, útját futva le.

Rónaságnak lettem most patakja,
Mely szelíden, lassan folydogál,
Csillagocskát tükröz síma árja,
És mellettem part virága áll.

Lelkem többé már nem árva felh?,
Melyet a szél mennydörögve ?z,
Míg keblében óriási harc f?,
Vad sötétség s szentelt égi t?z.

Lelkem ?sznek l?n most tiszta napja,
Mely gyümölcsét híven érleli,
S bár a nyár körül már nem ragyogja,
Fergetegjeit sem ismeri. -

T?zvész volt szerelmem - most egész más -
Mely dühöngve nyargal házakon,
És el?tte fény, utána romlás,
Visszarettent s mégis vonva von.

Lám, mivé lett - kisded jóltev? t?z,
Mely a szentelt házoltáron ég,
Biztosan melenget s együvé f?z
Kis körében csendes házi bék.

Költ?ibb volt és nagyobbszer? a
Bömböl? ár, t?zvész és vihar,
Mint a síma víz, ?sz h?s sugára
És a láng, mely házoltáron áll;

Ah, de mindezek költ?-varázsa
Mégis, mégis az emlékezet,
Róluk ?szi nap kis t?z körül ha
A megbékélt boldogság cseveg.

...