Sötét van, az óra kattogása halk,
szemedbe nézek, mindenütt csak Te vagy.
bent csönd van, füledbe suttogok,
kinn, hol állnak, hol mennek a vonatok

...

Mélabús, csöndes éjszakán,
vágyainknak tiszta szárnyán
pihegek halkan veled
s szívünk együtt dobban talán...

Vén Hold tanúja frigyünknek;
ránézek pajkosan s fölnevetek!
De jó most boldognak lenni...
Ez a pillanat,mit sohasem feledek.

Nem feledem,mert enyém voltál.
Te vagy az,ki hitet adtál!
Hitet,vágyat s jó reményt...
t?lem többet nem is vártál.

Tudtam,lassan vége ennek.
Perceink most gyorsan telnek.
Nehéz ám a búcsúzás,
karjaim most megremegnek.

El kell válnunk-Nem akarom!
Ajkaid már ajkamon.
Véget ért e röpke óra,
de sóhajod mégis idehallom.

...

Tavasz. Tizenötéves vagyok.
Kamasz. Versfaragó.
Szokolnyikiba indulok,
záporvert utakon csavarogni
versfüzetemmel.

A házkapuban megállok.
Mélységes kútfenék az udvar.
Felnézek a magasba:
a k?tenger lékében, odafenn,
csillan a feneketlen ég
habzó vize.
De mást is látok.
Minden ablakban lábak, n?i lábak.
Nyújtózkodik. Tavaszi ablakmosók.
Jókedv? ablaksúrolók. Mint ókori
szüreti szaturnálián:
vállig-csupasz karok. Felt?zött haj-kígyók.
Felcsippentett ruhák. Könyökök, térdek villogása!

A görbe vonal titkain t?n?döm.
Ó, n?i testek görbületei!
Mért szárad ki t?lük a torkom?...
Az udvaron lesütött szemmel vágok át:
keresztül-kasul kötél és kötés-
n?i fehérnem?t röpködtet rajtuk a szél.
Az intim dolgok roppant tárlata ez.
A rejtett titkok múzeuma.
A n?iség profán kiállítása.
Két szín ül itt diadalt:
a halványkék meg a rózsaszín?.
Szemérmetlen tivornyáján a test,
mint zászlót, tépte ki ezt a két színt
a naívság kezéb?l.

Megpróbálok az utcára kitörni
Félresiklom egy roppant ing el?l.
Átsurranok egy hálóing alatt.
Kibukkanok, de úgy, hogy egy vizes
selyemharisnya arcomra tapad.
Felnézek, messze fenn a lékben,
mint víz, csillan a feneketlen ég.
Nagyot sóhajtok, könny? szívvel.
De ott meg... ott egy felh? ring, oly gömböly?-síma
akár egy asszony...

...

Nevetve nézek a holnap elé,
Bár nem tudom mi vár még rám.
De itt él a szívemben az akié az életem és minden más.
Így hát nevetve élek és nem sírok már,
Mert mindent elvettél ami fájt.
Örökké tiéd a szívem csak téged imád.
Mert bármilyen vihar jöhet rá,
Jelenlétedben semmi nem árthat már,
Kinyújtom kezem, hozzád sietve,
Mert te mindent megváltoztattál.

...

Minden éjjel gyötörnek a rossz álmok,
Minden éjjel bánt amit látok...
Sosem marad abba mindig ugyan az az álom,
Lehet,hogy nem sokára megtörténik velem ez a rémálom?
Vagy csak a fejemben létezik amit látok,
Rémes rémálmok...félek t?lük!
Minden éjjel látom magam vérbe fagyva,
Látom, hogy meghalok percek múlva...
B?röm hófehér és jéghideg,
S bánatos szemeimbe látszik a vég...
Arcom meggyötört és gyenge,
Nem tudom ki tehette ki a kést belém eresztette...
Tudom, hogy ezek csak az álmaimban léteznek,
Rémes rémálmok...félek t?lük!
Álmomban azon t?n?dök, hogy mért kell meghalnom,
Egyedül fekszek a földön s nincs semmi vigaszom...
Kezeimmel a fájó sebemet szorítom,
S meleg vérrel van tele a markom...
S mikor valaki felém közeledne,
Én felriadok az éjszaka közepette...
A késsel megszúrt helyet szorongatom,
S egy nagy sóhajt veszek, hogy "csak álom volt"...
Tudom, hogy csak álmodom ezt az egészet,
De minden éjjel ugyan ezt semmi többet...
Tudom, hogy csak álom,
De mi van ha a jöv?be megtörténik velem?
Addig én minden éjjel sírva ébredek,
Rémes rémálmok...félek t?lük!

...

Tiszta? Az mit jelent?
A pokol nyelvei
lomhák, lomhák, mint a tripla

nyelv?, kövér, lomha Cerberus
aki a kapunál liheg. És képtelen
a mocsárlázas ínt,

a b?nt, a b?nt tisztára nyalni.
A tapló kiabál.
Mindent átjár a b?z,

egy elkoppantott gyertyabél.
Édes, édes, a füst odalenn rólam
tekereg, mint Isadora sáljai, félek,

egy sál beakad a kerékbe, megszorul.
Az ilyen baljós, sárga füstnek
önálló léte van. Ez nem száll fölfelé,

csak gördül a világ körül,
megfojt öreget, jámbort,
jászol-

beli gyerekpalántát,
szellemorchideát,
felfüggeszti a függ?kertet,

ördöng?s leopárd.
Fehérre szívta a sugárzás,
egy óra alatt széthasadt.

Mint a hirosimai hamu, zsírosan
tenyészik a h?tlen férfiak ölén.
A b?n. A b?n.

Drágám, én egész éjszaka
fellobogok, ellobbanok.
Az ágy nehezül, mint a buja csók.

Három nap. És az éjjelek.
Citromos víz, csirkehús,
víz, folyton víz. Öklendezek.

Túl tiszta vagyok hozzád. Mindenkihez.
A tested
fáj nekem, mint Istennek a föld. Lámpás vagyok -

fejem japán
papírhold, b?röm végtelen kényes, végtelen
drága vertarany.

Mondd, téged nem lep meg a h?ség. És a fény.
Én magam lettem óriás kamélia,
izzadok, az áram át-meg-átjár.

Most úgy érzem, fölindulok.
Valami fölemelne-
tüzes fémgyöngyök szállnak, és én, drága, én

tiszta acetilén
sz?z vagyok
rózsák kerítenek,

csókok, kerubok,
akármi ez a sok hús-szín dolog.
Nem te, se nem ?,

és nem ?, se nem ?
(énjeim, ócska ringy-rongyok lefoszlanak) -
az Édenkertbe.

...