Büszke gonddal ápolt kert virágait ha
Dallal árjadó sz?m bokrétába fonta,
Szende vadvirágát a szabad mez?nek,
Pásztorlányka, mért ne t?znélek közéjek?
Néked a természet volt kertész helyében,
Kebeledbe érzést önte a nagy Isten
S bár rövidke perc volt, amíg boldogítál
Nem tudom, másoknál hátrább hogy mit állnál.
Óh, hisz a boldogság mindenkor rövid csak,
Legszebb perceink, mik legjobban rohannak.
Hervad a tavasz is, ám méltó, ha dalt vár
S ?t megénekelni a pacsirta eljár.
Szép tavasznapom volt kebled, drága lányka,
Bájihoz e kis dal légyen a madárka.

...

Ismértem nálad szebbeket, leányka,
Hajoltak hozzám nálad jobbak is,
Nem bírhatlak s nem vágyom birtokodra,
Mi, jól tudom, kiábrándulni visz.

Mi vonz hát mégis oly hévvel tehozzád,
Mért fáj, ha másért ver szived talán,
Mi káprázat reng gyöngéid felett is? -
Megígézél bizonnyal, kis leány.

Átengedem magam a b?völetnek,
Fénymámor, illat, kéjjel élvezem,
E termen és e kedves szemeken túl
Id?, világ ne létezzék nekem!

Húzd, húzd, cigány! fáj bár, de mégis édes
A hang, melyet lelkemb?l vonsz el?;
Mi ott szenderge titkos sejtelemként,
Vonód alatt az mind életre j?. -

Zenédben egy küzd? szívnek világa,
Örömsikoltás, elhaló sohaj,
Egy jobb szellemvilág visszhangja rendül,
Lágy olvadó bú és vad csatazaj. -

Majd a zenére a tánc is megindult,
Karomra f?zöm a kedves leányt,
Önérzettel, büszkén vezetgetem fel,
Mint az er?s t? a leng? virányt.

Hozzám hajol, majd pajkosan meg elhagy,
Körüllebeg epedve, csintalan, -
Dac és bék?lés, féltés és enyelgés
Felváltva reng a tánc hullámiban.

Majd érzem szíve gyorsuló verésit,
Lélekzetét, - karomra d?l a lány,
Hozzám szorítom, s pörg? ?rületben
Ég, föld enyész, ?t ölelem csupán.

Ha az igézet végre elenyészik,
Fény, illat és zene kihal, eláll,
S a köznapi világ néz újra rám le,
A költ?itlen reg sugárinál:

Képed, leány, egész kéjjel marad fel,
Minél tán nem több sz?d bírása sem -
S menten marad mégis minden salaktól,
Mi a bírást követni kénytelen.

...

Sokszor meggyötörtelek hiába,
S fájó kéjjel lestem könnyedet,
Ámde még Istent is káromoljuk
És szívünk mégis hozzá vezet.
Megbocsájtál, n?, te is, te hajlál
Els? hozzám csókkal ajkadon,
Szégyenülten és kéjt?l remegve,
Hogy bevallám, vétkezém nagyon.
Óh, de hisz, kihez nem vonz az érzelem,
Attól úgy-e, úgy-e, nem fáj semmi sem.

Sokszor bántál, n?, te is hiába,
A sors b?nét is reám vetéd, -
Aki hallott volna, azt hiendé,
Rosszabb férj nincs is már, mint tiéd,
Ámde a legkedvesebb fiúra
Is rivalgunk: hordjon a manó,
S életünket áldoznók fel érte;
Úgy-e úgy van, drága zsaroló?
Óh, hisz azt a rossz férjt hogyha érte baj,
Meghiszem, sirattad - s titkon ölt a jaj.

Megsz?kültük házi kis körünket,
Elragadt a képzelet szele
Mint hajóst révéb?l b?varázzsal
Vonja a tenger végetlene -
Ah, de csakhamar nyugalmat óhajt,
Azt az árva ?si t?zhelyet.
Kéjjel tér meg, mint mi visszatértünk.
Legszebb a nap kis házunk felett
Mert ha nem tündérhon is, melyet lakunk,
Benne ketten, úgy-e, mégis elvagyunk.

Elvonult a felleg, felsüt a nap,
Szép világ van, boldogság megint,
Kedvesebb még a múló borúra,
S életünkkel gazdálkodni int.
Nem maradt szivünkbe rejtve fullánk,
Mely érzést öl, s mérget gyüjtve vár,
Mindenik kinos perc száz gyönyörtelt
Órával van kárpótolva már -
Minden percért százszor áldjon istenem,
Gyermekimnek anyja, szépem, kedvesem!

...

F?ldiekkel játszó
Égi t?nemény,
Istenségnek látszó
Csalfa, vak Remény!
Kit teremt magának
A boldogtalan,
S mint védangyalának,
Bókol úntalan.
Síma száddal mit kecsegtetsz?
Mért nevetsz felém?
Kétes kedvet mért csepegtetsz
Még most is belém?
Csak maradj magadnak!
Biztatóm valál;
Hittem szép szavadnak:
Mégis megcsalál.

Kertem nárcisokkal
Végig ?ltetéd;
Csörg? patakokkal
Fáim éltetéd;
Rám ezer virággal
Szórtad a tavaszt
S égi boldogsággal
F?szerezted azt.
Gondolatim minden reggel,
Mint a fürge méh,
Repkedtek a friss meleggel
Rózsáim felé.
Egy híjját esmértem
Örömimnek még:
Lilla szívét kértem;
S megadá az ég.

Jaj, de friss rózsáim
Elhervadtanak;
Forrásim, z?ld fáim
Kiszáradtanak;
Tavaszom, vígságom
Téli búra vált;
Régi jó világom
Méltatlanra szállt.
Óh! csak Lillát hagytad volna
Csak magát nekem:
Most panaszra nem hajolna
Gyászos énekem.
Karja közt a búkat
Elfelejteném,
S a gyöngykoszorúkat
Nem irígyleném.

Hagyj el, óh Reménység!
Hagyj el engemet;
Mert ez a keménység
Úgyis eltemet.
Érzem: e kétségbe
Volt er?m elhágy,
Fáradt lelkem égbe,
Testem f?ldbe vágy.
Nékem már a rét hímetlen,
A mez? kis?lt,
A zeng? liget kietlen,
A nap éjre d?lt.
Bájoló lágy trillák!
Tarka képzetek!
Kedv! Remények! Lillák!
Isten véletek!

...