Múzsám, ne csüggedj! bár vak irígyeid
Kancsal szemekkel rád hunyorítanak,
Múzsám, zsinatjokban az ország
S a tudományok eránt ne csüggedj!

Lát'd! a magános berki homály alól
Míg a babérszál halkal emelkedik;
A nyári gyanták durrogási
Szent tetején magosabbra rázzák;

A téli szélvész mérgei közt örök
Z?lddel virítván, fája tövesbedik:
Te is kevély megnyúgovással
Bírd magadat, ha sikólt az aljnép.

Lát'd! integetnek tiszta barátaid;
Nevednek oltárt a maradék emel:
Megpukkad annál a kajánság,
És a halál elalél el?tte.

...

Minden érez gerjedelmet,
S én ker?ljem a szerelmet?
És csak én legyek hideg?
Hát a szépet
S a faképet
Nem külömböztetni meg?

Mért adott ízlést a szemnek,
K?lcsönös b?bájt a nemnek,
E világnak b?lcs Ura?
Hogy szeressük
S félrevessük? -
Éj, az ám a ha-ha-ha!

Még az ifjúság szememben
Csillog, és virgonc eremben
Véremet jól érezem:
Hát ha ennek
Lángba mennek
Zsúrolási,vétkezem?

Három ember volt, barátom,
Mind a hármáról a fátom,
Hogy ne éljen, már teve,
Hókus, Bókus,
Pellidókus
?kegyelmeknek neve.

Ők az ifjaknak t?zér?l
És ledér természetér?l
Sz?ntelen zsorváltanak,
A világnak,
Dámaságnak
Kancsukái voltanak.

Szint' a hatvant érte Hókus,
Hitvesét féltette Bókus,
És magáról egy se hitt.
Pellidókus,
Mint a mókus,
Játsza önnön farka... csitt!]

...

Keljetek fel napkeletnek
Oldaláról, keljetek,
Ti, a bágyadt természetnek
Lelket adó szelletek!

Keljetek fel, ah, mit késtek!
Már az a nap itt vagyon,
Hogy gángesi lehelléstek
Er?t végyen a fagyon.

Nyissátok meg napkeletnek
Bársonyszín? ajtaját,
Húzzátok a kikeletnek
Felrózsázott hintaját.

Minden kincsével Flórának
?felé szárnyaljatok,
Hogy ott egy szép Gráciának
Csókkal udvaroljatok.

Puha szárnnyal legyezzétek
Szép mellyét és homlokát,
Új rózsákkal terítsétek
Lába kedves nyomdokát.

Menjetek! - ah, bár elmenne
Ámor is tivéletek
S ama szíven sebet tenne,
Akiért én reszketek.

És akinek szép tüzével
Ha magam kecsegtetem,
Bíztomban minden kincsével
A világot megvetem.

Óh, ha Ámort meglátjátok
Hó nyakán vagy kebelén,
Egypár csókommal adjátok
Tudtára, mit érzek én.

És ha rál? kis nyilával,
Tüstént szárnyra keljetek
S még meleg sóhajtásával
Lelkembe rep?ljetek.

Hogy e nap, mely imádandó
Nevének szenteltetett,
S melyen kívánok állandó
Egészséget, életet,

Ama szép név innepébe,
Amelyet bálványozok,
Essen szívem szerelmébe,
Akiért sóhajtozok.

Tán e nap a szeretettel
K?lcsön h?ségre kelünk,
Melyet minden kikelettel
Egymás karján szentelünk.

Ah, remélni tán nem szégyen,
Ah, tán erre rámegyek,
Hogy Josepha enyim legyen,
S én Josepháé legyek.

...

Hej, ha tudná kedves lélek,
Hogy érte mint pihegcsélek,
Ha rám szemesben ügyelne,
Bennem sok titkot fellelne.

Megesmerné lelkem kínját,
Lelkem kínjának a csínját,
Tapasztalná, mint forr vérem,
Mint küszködik a szemérem.

Azok a kézszorítások,
Sohajtások, pillantások
Nem módiból, galantságból
Estek, hanem forróságból.

Mely édesen beszélgettem,
Ha olykor szemben lehettem.
Ezt is Ámor cselekedte,
De az úr el nem értette.

Ha elértette: mért ment el
Olyan hideg komplimenttel?
Rám mért jobban nem vigyázott,
Mikor szemem úgy szikrázott?

De csak elnéztem zokogva,
Tegnap is a tánctól fogva
Mely hidegen traktál vélem,
Bár én a szót nem kímélem.

Az úr keze, mikor táncolt,
Az enyímhez képest jég volt;
S bármely heven szorongattam,
Szíves kölcsönt nem kaphattam.

S bátor mást akármit tészek,
Érte jutalmat nem vészek;
S?t sokszor el sem fogadja,
S ha mit kezd is, abbahagyja.

Az úrnak sokkal kedvesebb,
Aki k?szív? s kényesebb;
Ej! a vadegrest szereti
S az asszúsz?ll?t megveti.

Szavát sem úgy szokta tenni,
Mintha el akarna venni;
Hozzám eddig csak úgy szíta,
Mint gavallér s fávoríta. -

Sokszor várom, de csalódom,
Sokszor látom, de nincs módom.
Szól, szól, de egy hév dámának
Kényei többre vágynának.

Azt veszem már észre éppen,
Hogy nem t?rhet semmiképpen:
Mert minden fordúlásinál
Vélem ellenkez?t csinál.

Elfordúl, ha mégyek felé:
Feláll, mihelyt ?lök mellé:
Ha mit célzok, mindjárt felsüt.
Majd hogy a guta meg nem üt!

Ha valamely társaságba
Kezdek véle nyájasságba:
Mindjárt szérióz s valódi.
Az sem szívesség, sem módi! -

Ezer kínom ha meglátná
S újját sebembe bocsátná:
Tudom, hozzám lágyabb lenne,
Szükségemr?l mindjárt tenne.

Jaj, be nagy kín a hevesség,
Még nagyobb a szemérmesség!
Ez hallgatna, ama' szólna;
Csak mindkett? baj ne vólna.

K?szív volt abb' a férfiba,
Ki béhozta a módiba,
Hogy ? bátran szóljon s járjon,
A dáma csak kézt?l várjon.

Ha kivalljuk, hogy szeretünk,
Az ifjaktól megvettetünk;
Ha szólni meg nem kívánunk,
Az ördög sem jár utánunk.

Égni kínos: szólni szégyen,
Már hát az ember mit tégyen?
Óh, férfiak vas törvényje,
Mely alatt nyög sok szív kényje!

De én bizony nem bánom már,
Szóljon akárki a tatár:
Mégis az úrnak megvallom,
Mert a sok t?rést sokallom.

Szóljak-é, vagy hallgassak-é?
Ez mindkett? az olyaké,
Kik örömest hallgatnának,
Hogyha hallgatni tudnának.

Már szívemnek nincsen nyugta,
Hallgatás zárját felrugta.
Ki is volna, ki ne szólna,
Ha íly kínok között vólna?

Megvallom, hogy úgy kedvelem,
Hogy még helyemet sem lelem;
Éltem sincs, csak nyújtózhatnám,
Az úr karjára vágyhatnám.

Ha pedig az urat látom;
Ásítozok, számat tátom,
Csiklándik bennem minden rész,
Hogy majd az eszem is elvész.

Álmaim is mind nehezek:
Mind csak kísértést érezek.
Az éjjel is a setétbe
Megnyomtak az úr képébe.

Édes ugyan a szerelem:
De keser?n bánik velem,
Ha mézét olykor mutatja,
Üvegen által nyalatja.

Kedvel szívem egy szép legényt,
De nem vár abból v?legényt.
Én szeretem, de hiába,
Nem fogad gráciájába.

Én pedig ha neki volnék,
Inkább oly szívhez hajolnék,
Melyen a lágyság már nyílván
Megtetszik, mint az ért szilván.

De ? bár márvány légyen is,
Bár másokért megvessen is,
Nem csügged nálam a remény,
Mert csakugyan jobb a kemény.

Bámulásra méltó vennem,
Hogy lehet oly er? bennem,
Hogy gyarló lyánka létemre
Halál nem jön életemre?

Azt sincs honnan magyaráznom;
Hogy bent égek, kint meg fázom,
S két kerek dombocska alatt
Oly nagy Etna hogy lángolhat?

Mert ha szívemet cserébe
Tehetném az úr mellyébe,
Hogy egy nap ott szikrádzana:
Az úr a kútba ugrana.

De bár kútba ugranék is,
Bár benne nyakig állnék is;
Mégsem alunna el langom,
Melyt?l gyúlad t?zbarlangom.

Hanem, ha tán, mint szokásban
Van minden nagyobb városban;
Vízi puskával óltanák
T?zem, lecsillapítanák.

...

Szerettem! Szerettem!
De ha elvesztettem,
Ki lángom taplója volt:
Ámorok! fogjátok,
Ihol a fáklyátok:
Ennek lángja már elholt.

...

Én szenvedek, s pedig miattad,
Miolta szívem elragadtad,
Édes kegyetlenem!
El-elhalok, mihelyt te jutsz eszembe,
S így kell talán e gyötrelembe
Örökre sínlenem.

Érted borong éltem tavassza.
Mert nincs nap, amely elfogyassza
A rám vonúlt ködöt.
Sír tisztel?d, ha kél, ha fekszik,
Miolta azzal nem dicsekszik,
Kiben gyönyörködött.

Sír tisztel?d, kétségbe esvén,
Miolta, t?led távol esvén,
Reményje füstbe szállt;
Holt álom ?l zsibbadt ölében,
S gyakran ijeszt? képzetében
Lilit, Lilit kiált.

E szóra karjaim kinyúlnak,
De csak sovány homályba húllnak
Nincs Lilla, nincs öröm!
Már nyugtom éjjel sem találom,
Mert ott is ébren tart az álom,
S fejem Lilin töröm. -

Óh, mely keserves annak élni,
Kinek tovább nincs mit remélni,
És mégis élni kell!
Él az, de nincsen benne lélek.
Az én tüd?m is, bátor élek,
Lelketlen?l lehell.

És tán te, szép szememvilága!
Úgy élsz, hogy életed virága
Virít, míg én halok.
Adná az ég! Azon ör?lnék.
Könnyemnek azzal eltör?lnék
Felét az angyalok.

De tán, Lilim! te is kesergesz?
Rab gerlicém, saskézbe hergesz
S kéred segédemet?
Hiába már, kincsem, hiába!
Csak a halál jégsátorába
Ölelsz meg engemet.

...