Már néha gondolok a szerelemre.
Milyen lehet - én Istenem - milyen?
Találkoztam tán véle messze-messze,
valahol Andersen meséiben?
Komoly és barna kislány lesz. Mereng?.
A lelke párna, puha selyemkend?.
És míg a többiek bután nevetnek,
virágokat hoz majd a kis betegnek.
Ágyamhoz ül. Meséskönyv a szeme.
Halkan beszél, csak nékem, soha másnak.
Fájó fejemre h?s borogatást rak.
És kacagása heged?-zene.
Egy lány, ki én vagyok. Hozzám hasonló.
Különös, titkos és ritkán mosolygó
Az éjbe néz?. Fáradt. Enyhe. Csöndes.
Csak széttekint, és szobánkba csönd lesz.

...

A napsütött parton állott a pásztor,
a h?t?l átf?lt földre bámula,
s a sárga, pörkölt, ég? pusztaságból
zöldes sörénnyel tört ki a Duna.

Száz meztelen tündér kinálta testét,
s ? nézte, sás-fürtjük miként lobog,
és mozdulatját is kacagva lesték
a szép ezüst-test? kisasszonyok.

Körültekintett... és a róna alján
lábujjhegyen jött, hogy csókot szakasszon
ajkáról, egy deli, er?s magyar leány.

A pásztor arcát ég? vér lepé el,
s paraszt-szivének nagy költészetével
szólott a lányhoz: "Tündérlány, kisasszony"...

...

Te meghalsz, kedves, s nem tudod, ki voltál,
álarcodat magadra szoritod,
s nem tudja senki, hogy voltál titok,
hogy voltál nékem ismeretlen oltár.
Úgy mégysz el innen csöndbe, lopakodva,
él? titok egy még nagyobb titokba.
Mert jönni fog egy egész-kicsi ?sz,
napos, ártatlan, fáradt, graci?z,
kis fákkal és kis bárányfellegekkel
és végtelen és bús, akár a tenger,
és megkuszálja hullámos hajad,
szemed alá rak szarkalábakat.
S egy délután, ha ülsz az ablakodnál,
ijedve kérded: micsoda zenél?
És este búgni, b?gni fog a kályha
és künn az utcán fújni fog a szél.
Te sírva szólitod a Véghetetlent,
s felelni fog a föld és a göröngy.
Megütsz egy billenty?t s a hangja elzeng,
és összetörsz, mint gyönge-gyönge gyöngy.

...

Még hozzád vágyik egyre e beteg szív,
és úgy követlek, mint sötét detektív,
a pesti utcán, a budai lankán,
kedves Ilonkám.

De egyre jobban szállnak már az évek,
fáradt szemünk a semmiségbe réved,
és ami jön, az oly h?s és komorló,
mint a koporsó.

Az arcodon is felt?n néha-néha
a fönség és a gyász reszket? árnyéka,
s életre buzdítasz, halálra intesz,
mint ama hitves,

ki k?be vésve áll a sírok ormán
egy anya fájdalmával, és mogorván
a sír hálószobáját nézi csendben
s szeme se rebben.

Mondd, mit tudsz err?l, mindennek tudója,
n?, kinek egy a szemfed? s a pólya,
titokzatos alvótárs, földi vágyban
s a hideg ágyban.

Rejtélyes, aki immár szomorúnak
mutatod arcod, húga te a búnak,
beszéld el, mi az élet szörny? titka
és mi a kripta.

Hitetlen én, ki senkibe se hittem,
beléd fogódzom és kérdezlek itten,
hová megyünk mi, élet koszorúsa,
mélyszavu múzsa?

...

Mikor a gyertyánk üszkösen ég már,
s sóhajba halnak az éjjeli szók,
vacogva vonaglik egybe az ajkunk,
s fáradt remegéssel újra sohajtunk,
leszáll a csók,
a hajnali csók.

Oly édes e jégcsók. Álomba diderg?
fázó derü, hajnali kósza titok.
Bús ködbe nyiló jégharmatu rózsa,
fáradt gyönyöröknek lángraszitója
a csók, a csók,
a hajnali csók.

...

Még meg se láthattál,
még észre se vehetted,
hogy észrevettelek,
Marcelle,
pincérlány, a rövid fekete selyemszoknyádban
s a fehér kötényeddel,
már az ajtóban azonnal tizenöt különböz? kis mosoly
indult meg, habozva,
az orrodról, a homlokodról, a füledr?l,
a hajadról, az álladról,
a két halvány-rózsaszínre festett arcodról,
a szájad, a szájad,
a szájad felé:
s játszva remegtek, alig láthatóan,
türemkedve tusáztak egy darabig, majd hirtelen
egybefutottak, és te összefogtad
m?vészi kézzel,
egyetlen kecses, furcsa mosollyá,
és mikor odaértél a helyemhez,
mint egy kertészn?,
leejtetted elébem.

...