Vége van. A függöny legördült,
Komisz darab volt, megbukott.
Hogy maga jobban játszott, mint én?...
...Magának jobb szerep jutott!
Én egy bolond poétát játsztam,
Ki lángra gyúl, remél, szeret -
Maga becsapja a poétát,
Kell ennél hálásabb szerep?!...

Kár, hogy kevés volt a közönség.
Nem kapott ill? tapsokat,
Pedig ilyen derék játékért
Máskor kap rengeteg sokat.
Mert e szerep nem most el?ször
Hozott magának nagy sikert:
Volt már olyan bolond poéta,
Aki magának hinni mert...

Én magam e csúfos bukásért
Vádolni nem fogom soha,
Ez volt az utolsó csalódás,
A szív utolsó mámora.
Egy percig újra fellángoltam,
Álom volt, balga, játszi fény;
Megtört egy kegyetlen játékon,
Leáldozott egy lány szivén...

Vége van. A függöny legördült,
Végs? akkordot rezg a húr,
Elszállt a hitem, ifjuságom,
Utolszor voltam troubadour...
Eddig a vágy hevéért vágytam,
Most már a hitben sincs hitem,
Ártatlanság, sz?zi fehérség
Bolond meséjét nem hiszem.

Vége van. A függöny legördült,
Komisz darab volt, megbukott,
Rám tán halálos volt a játék,
Magának érte taps jutott.
Így osztják a babért a földön,
Hol a szív sorsa siralom...
...Hány ily darab játszódott már le
Ezen a monstre-színpadon?!

...

A multkor, hallom, rólam beszélt, édes,
- Szép magától, hogy emlékszik reám -
S megkérdezé (igazán mily kedélyes!)
Ki »érdekel« most, melyik szép leány?
Sajnálom azt, hogy itt kell adni választ
És azt, hogy én még mindig verselek -
De levelet csak nem írok magához?
Személyesen meg nem beszélhetek.

Nos, köszönöm hát aranyos figyelmét,
Valahogy csendben én is megvagyok.
Húzom az élet sok prózai terhét
S nem félek már, hogy »búmban meghalok«.
Az öreg Plátót megtagadtam végképp,
Az ? tanában nincs más, csak üröm -
Egyszóval, édes: én kijózanodtam
S az új szerelmet szörnyen kerülöm...

De hogy figyelmét én is viszonozzam:
Hát maga hogy van?... Gondja nem lehet,
Van már új csillag (zavarba ne hozzam!),
Aki jó párti s nem ír verseket.
Jó, hogy a dráma ilyen vígra fordult
S egy kis házasság lesz a vég talán -
Én a szerepem most már befejeztem:
Sok sikert érjen, édes szép leány!...

...

I.

Ott ültünk némán, édes félhomályban,
Te elmerengve s ég? vágyban én.
Álmod hová szállt s kié volt a vágyam,
Titok maradt az, szívünk rejtekén.
Talán a mult viharzott át el?tted
S el?ttem halkan t?nt fel a jelen...
...Neked talán már bántó, kínos álom
S nekem már kínos vágy a szerelem...

Hidd el, mi csupán csaljuk a világot,
Arcunkon is hazug az ifjuság,
Én nem török le illatos virágot
S neked sem kell már soha mirtusz-ág.
Én az álmod szeretném visszahozni,
Te tán szivembe vágyat oltanál -
Küzdünk egymásért hasztalan, hiába:
Köztünk a multnak tiltó romja áll!...

II.

A szívedb?l egy-egy sóhaj
Átnyilallik a szivembe...
Egyedüli kincs tet?led:
- Amit adhatsz még nekem -
A szivedb?l egy-egy sóhaj...

A szívemb?l egy-egy sóhaj
Átnyilallik a szívedbe...
Oly kevés maradt a multból...
Amit néked adhatok:
A szívemb?l egy-egy sóhaj...

III.

Ne vádoljunk senkit a multért,
A vád már úgyis hasztalan.
Talán másképp lehetett volna, -
Most már... mindennek vége van!...
Úgy szeretnék zokogni, sírni
A sírra ébredt vágy felett, -
De ránézek fehér arcodra
S elfojtom, némán, könnyemet.

Várunk a csendes félhomályban
Valami csodás balzsamot,
Mely elfeledtet mindent, mindent
S meggyógyit minden bánatot...
Leolvasom sáppadt arcodról
A rád er?szakolt hitet
És megdöbbenve sejtem, látom,
Hogy nem hiszel már senkinek!...

IV.

Nekünk is volt még fiatalos lelkünk,
Mi is tudtunk még hinni valaha.
Ami hevünk volt, mind elfecséreltük
S ami hajnal volt, az most éjszaka.
Te ott a deszkán ki nem oltott vággyal
Hamvadsz el lassan, némán, egyedül,
Én meg, szakítva emberrel, világgal,
Bolyongok árván, temetetlenül.

Nekünk is volt még fiatalos lelkünk,
Magasba vont és így - a porba vitt.
Megnyugvás útját epedve se leltük,
Szivünkb?l végképp elszállott a hit...
...Olyan a színpad, mint a lant világa,
Kifosztja lelkünk s lelket mégsem ad -
A boldogságért küzdtünk, mindhiába:
Boldognak lenni nekünk nem szabad!.

V.

Nem jó kép itt az »?szi napsugár«,
Mit mi érzünk, nem kés? szerelem.
A szerelem nem szánalomra vár
S te szánalomból érzel csak velem.
Én reszketek egyedül elkárhozni,
Magammal vinném beteg lelkedet...
De végzetünkkel mindhiába küzdünk:
Nekünk e g y ü t t még halni sem lehet!...

...

Amikor én rajongó vággyal
Követlek, várlak tégedet,
A multnak álma száll meg akkor,
A mult és az emlékezet.
Nem a tied az a rajongás,
Óh, nem a tied az a vágy, -
Csak pillanatnyi édes álom:
A visszatévedt ifjuság.

Zavart, beteg, megtört a lelkem,
Ezer fájó sebet kapott,
Lázas hittel úgy érzem néha,
Hogy t?led várhat balzsamot.
Várlak, követlek, szomjuhozlak,
Te vagy a célom életem...
...Pedig tudom, hogy már a multat
Nem adod vissza énnekem.

Szerelmi vágy, szerelmi álom
Emléke, fénye ?z feléd,
Keresem az elvesztett édent,
Remények, álmok édenét...
Amikor én rajongó vággyal
Követlek, várlak tégedet,
A multnak álma száll meg akkor:
A mult és az emlékezet...

...

Te, akinek annyi szived van,
Ahányat lelked megteremt,
Aki színes kaméleonként
Varázsolsz multat és jelent,
Kinek a szín fényes világod,
Melyet lánglelked áthevít -
Ki tudnád-e vajon nevetni
Egy bús poéta könnyeit?...

Ki tudnád-e vajon nevetni,
Mert úgy imád, mert úgy szeret,
Ahogy nem a színpadon szoktak,
Vagy az életben - emberek;
Hogy szép lelked teremt? lángját
Úgy nem áhítja senki más;
Hogy szerelmét el nem rabolná
Sem távolság, sem megszokás.

Te, aki már ezer élet közt
Osztottad szét a lelkedet,
Elképzeled, hogy egy egész szív
Mást nem, csak tégedet szeret.
Hogy azt, ki a festett világban
Elvesztette önnönmagát -
Egy bús poéta úgy imádja,
Mint az igazság angyalát...

Elhiszed-e egy ismeretlen,
Álmot szöv? költ? szavát?
Elolvasod szivéb?l vérz?,
Szerelmes, bánatos dalát?
Meg fogod-e szived kérdezni,
Vajon szeretni tud-e még,
Vagy trubadurod megsajnálni
Lelkednek kegy gyanánt elég?...

Szivem szorul a félelemt?l
S megrendül a kétség alatt,
Hogy szeretni csak szinpadon tudsz
S magadnak élned nem szabad.
Hogy szíved e rajongó álmon
Csak gúnyolódik, csak nevet...
- Még nem érzéd szivem szerelmét,
Már itt a vég... Isten veled!...

...

A multak álmán, balgaságán
Nevetni hogy tudsz, édesem?...
Feledheted a régi álmot,
De ne gúnyold ki sohasem,
Azt az édes, szerelmes álmot,
Melyb?l az élet felriaszt,
Ne hidd, hogy a szemedre hányják,
Hiszen csak álmodtuk mi azt!...

Lásd, gyötrelmes, nehéz az élet,
Ha hitünk mind a sárba hullt.
A keresztet miért viseljük,
Ha elfeledve már a mult?!...
Ha elfogytak emlékeink is,
Az életnek nincs terhe sem,
A multak álmát, balgaságát
Mért gúnyolod ki, édesem?...

...