|
|
|
|---|---|
 |
|
| Dal az elmaradt vallomásról | ||||||
| Úgy vágyna hozzád
ezer puha szó, ezer csudaszó, színes, szomorú szerelemmel lázadozó. Úgy beborítna, mint földet az ég, mint fénnyel az ég a remeg? rózsát, mely lengve, lobogva ég. S meghal mind, mire kinyíló ajkamhoz ér, mosolygó ajkamhoz ér, csomóba alvad, mint fagyban a földön a vér. S megkopva lassan megyek egy h?s gödörig, megyek a sírgödörig s a vallomás is fakul és üszkösödik, csak mélyül a csend s ?szibb lesz mind a vidék, november lesz a vidék s az egyetlen szép szerelemre késik a bizonyiték. ...Míg aztán én leszek fölötted a reggeli fény, fürtödön alkonyi fény. szó, ami néma és mégis költemény, minden magam leszek, emlék és friss leveg?, szentség és tág leveg? s az édesbús öröm, a testeden átremeg?, házad fölött a csillag, mely álmaidba rezeg, csillog és szívedbe rezeg, szerelem, szerelem, karácsonyfádon gyertya leszek. Viharban dörgés, mely lángoló csodákra hív, háborgó csodákra hív s egy világnak zengi, mire kicsi volt s gyönge a szív. Karom a földre cikázik haragos villám gyanánt, csattanó villám gyanánt s lesujt körülötted mindenkit, aki bánt... | ||||||
| ||||||
