|
|
|
|---|---|
 |
|
| Kettétört óda a szerelemhez | ||||||
| Illat füstöl májusi orgonákról.
Ablakom kitárva s az álmos este verseket súg tollam alá tehozzád, drága szerelmem, áldott vándortársam az úton, ürmös esztend?k ízében egyetlen édes! Téged ünnepellek e földreszállott istenek estjén, téged ünnepellek: igazbeszéd? szádat és komoly szemedet, magasztos homlokod fölött a derengve fényl? glória ívét, száz elejtett jó szavadat, becéz? gömböly? kezed puha reszketését, titkos testedet: lobogó tüzes bor míves edényét, eljövend? magzatodat, kiben betelve látom földi terveimet s ki szédült ujjongással bontja ki lelke szárnyát apja dalára... - ...Hirtelen megrezzen a tollam, eltört versszakok rút romjai közt botorkál. Alvilági zaj, sipitó suhancraj csörtet az utcán, falnaptáram r?t betüvel rikácsol: H?sök napja van! Katonák sietnek dobbanó tömör szakaszokban, ég? fáklya-sorokkal, fojtó füstöt ver be a szél s a kürtök réztorkán recsegve rikolt az orkán. Döngve jönnek és dübörögve mennek, villog a fegyver. S szinte hallom: Messze, kihalt mez?kön, sírok alján boldogan összekattan millió h?s állkapocs. (Ó, milyen jók vagytok a földön, emberek, hogy ily kegyes áldozattal ünnepeltek minket e május-éjen!) S látni kezdek: jönnek a bonka bénák; özvegyek, árvák, s mindenrangú ny?tt nyomorultak, arcuk elmeredve bámul a fáklya vérszín záporába, míg tenyerük viharzó tapsra ver?dik. S látni kezdek: felszakad egy sötétl? sír göröngye messze Galíciában, nagybátyám dolmányos alakja kel ki, imbolyog, indul, félig porladt kék szeme tágra nyílik, átlyukasztott roncs tüdejére kéjes buggyanással ömlik az áradó, friss orgona-illat... - - - Így csukom be ablakomat, szerelmem, így ülök zöld lámpa-sugárban árván s így zaklatlak furcsa, nehézsejtelm? balsoraimmal. Mert lüktetve fáj a fejem, szívemre nyirkos kétkedés nehezül. Mi célja, mondd, mi célja van szerelemnek itt és másfelé bárhol? mondd, hol biztos nászörömünk vetése és kalászos dús aratása? merre? vértengert?l mely sziget édenébe rejtsük a bölcs?t? Némán bujkáló gonoszak vigyorgó gy?r?jében érzem a lelkemet most s téged, édes, elvetemült bírák közt látlak elesni. Hajnalunk nem szép mosolyodra pirkad s alkonyunk lehull, miel?tt kívánnám. Mások által vert sineken sötétbe siklik a sorsunk: Holnap bizton h?s leszek én is annyi rothadó testvér-tetem árnyölében s bizton éppen így menetelnek omló fáklya-tüzekkel h?s fiunk emlékezetére is majd, még meg sem fogant kicsi gyermekünkért! ...Elnémult a trombita... Messze, mintha égne a város. | ||||||
| ||||||
