|
|
|
|---|---|
 |
|
| Vallomás | ||||||
| Te, akinek annyi szived van,
Ahányat lelked megteremt, Aki színes kaméleonként Varázsolsz multat és jelent, Kinek a szín fényes világod, Melyet lánglelked áthevít - Ki tudnád-e vajon nevetni Egy bús poéta könnyeit?... Ki tudnád-e vajon nevetni, Mert úgy imád, mert úgy szeret, Ahogy nem a színpadon szoktak, Vagy az életben - emberek; Hogy szép lelked teremt? lángját Úgy nem áhítja senki más; Hogy szerelmét el nem rabolná Sem távolság, sem megszokás. Te, aki már ezer élet közt Osztottad szét a lelkedet, Elképzeled, hogy egy egész szív Mást nem, csak tégedet szeret. Hogy azt, ki a festett világban Elvesztette önnönmagát - Egy bús poéta úgy imádja, Mint az igazság angyalát... Elhiszed-e egy ismeretlen, Álmot szöv? költ? szavát? Elolvasod szivéb?l vérz?, Szerelmes, bánatos dalát? Meg fogod-e szived kérdezni, Vajon szeretni tud-e még, Vagy trubadurod megsajnálni Lelkednek kegy gyanánt elég?... Szivem szorul a félelemt?l S megrendül a kétség alatt, Hogy szeretni csak szinpadon tudsz S magadnak élned nem szabad. Hogy szíved e rajongó álmon Csak gúnyolódik, csak nevet... - Még nem érzéd szivem szerelmét, Már itt a vég... Isten veled!... | ||||||
| ||||||
